Ne hazudjak, van néhány jó oldala is az öregedésnek (aka: bölcsebbé válok és megfontolttá, amellett, hogy kopasszá is), nem csupán rossz. Ott van például a pogózás. De kezdjük az elején.

Gyermekkoromban elég sokáig néptáncoltam, hevesen, büszkén és ki-kirúgva, ahogy egy legényest járó legénykéhez illik. Hetyke voltam és kalappörge, duhajul kurjongattam mindent, amit magam sem egészen értettem mindig.

Aztán valamikor a kamaszkor derekán, amikor a legtöbb egész eltörik, hirtelen odalett a bátorság – szégyenlős lettem, ki nem álltam volna a színpadra, nemhogy kurjongassak, pedig nem is voltam pattanásos vagy izzadós. Ez a setesuta állapot azóta is megmaradt, és végigkísérte, de mondhatom bátran azt is, megkeserítette az életemet.

Volt persze néhány eset, amikor sikerült annyira berúgnom, hogy „érezzem” a ritmust, és akkor embert, istent nem ismerve táncoltam, ugráltam, üvöltöztem, félek is, hogy előkerülnek ilyen felvételek (isteni szerencsémre az én gyermekkoromban nem volt még mindenkinek kamerás mobilja). De ezeket nyugodt szívvel vegyük ki a képletből, mert egyáltalán semmi jelentőségük nincs a nagy egészhez képest – az alkohol sok mindenre felmentést ad.

De minden egyéb esetben (vagy ha keveset ittam) kín volt számomra a tánc. Idétlenül és kelletlenül álltam a tömeg szélén, amíg valamelyik erőszakos idióta (igen, nőkre is gondolok) be nem rángatott a párkettre, mert úgy gondolta, hogy ha neki fene nagy kedve van, biztos nekem is. Ilyenkor Mr. Beanként topogtam egyet-kettőt, majd kerestem a lelépés lehetőségét, és váltig nem értettem, mi ebben a jó. Vagy ha jó is egyszer, mondjuk negyedóráig, mi a jó a sokszor és hajnaligban. Néha azonban nem úsztam meg, és dörtidenszinget kellett ötvöznöm Pogóék törzsi táncával.

Ilyenkor aztán pihegtem, izzadtam, rettegtem a nevetségessé válástól, fél szemmel mindig azokat lestem, akik körbeálltak, mert nem voltak olyan jó (erőszakos idióta) barátai, mint nekem, és nem rángatták el őket táncolni. Figyeltem a szemüket, mikor villan benne a gúnykacaj. (Tudtam, hogy előbb vagy utóbb villanni fog, mert mikor én is szerencsés voltam végig a tánc szélén állni, ne adj’ Isten ülni, gúnykacajban teljesedtem ki nagy boldogságomban, amiért békén vagyok hagyva.) Ugyanakkor persze éreztem, ez bénaságnak hat, sértő is, és hát ülve nőzni sem lehet annyira… mondjuk, ugrálva sem… Egyszóval muszáj volt nekem is odaállni, fejet rázni, üvöltözni, letaposni minden nálam gyengébbet, a sötétség leple alatt pedig nagyokat ütni a nálam erősebbek gyomrába. (De jaj, mennyi rossz és béna elsomfordálós pogót csináltam végig egyedül, és amit sokadmagammal, a jótékony tömegben, azokban sem volt több köszönet!)

Mármost mindannyian tudjuk, milyen nagy életrontó boldogtalanságot okoz a feszülés, ami akkor jön létre, ha valamit muszáj megcsinálnunk, mert magunk is érezzük, hogy nem lehet nem megcsinálni, de közben minden idegszálunkkal, zsigerileg viszolygunk, irtózunk, rettegünk tőle – gondoljanak csak a hétfő reggeli munkába menetelre, rögtön megértik, miről beszélek.

És ennek az időnek jön el szép lassan, komótosan és öreges nyugalommal a vége. Nem kell már felállni táncolni – igaz, nem is hívnak olyan gyakran, de ha mégis, lehet hivatkozni arra, hogy idétlenül néznénk ki („Kínos, mikor egy öregember a fiatalokkal viháncol, és úgy tesz, mintha közéjük tartozna, pedig hát nem, és viszolyogtató is a látvány”, mondhatjuk mentegetőzve), hogy fáj a derekunk, lábunk, fejünk, akármink, elég néhányszor bátorítóan odapillantani azokra, akik mégis táncolnak, csináljátok csak, gyermekeim, élvezzétek (pedig a fene érti, mi a jó ebben), nem kell öregesen ülni és duzzogni, szeretettel és boldogan lehet integetni nekik, jóízűeket beszélgetni néhány leroskadó parkettbetyárral, lehet futni is velük másnap, nehogy azt higgyék, lusták vagyunk és menthetetlenül vének, vagy el is lehet vonulni aludni, olvasni, akármizni: lényeg, hogy megőrizzük, és lényeg, hogy megmaradjon a méltóságunk.

Köszönöm, élet, hogy ezt elhoztad nekem.

Nagy Koppány Zsolt