Tudjuk, 1823. január 22-én fejezte be Ferenc tekintetes úr a Hymnust. Nem tudta, szatmárcsekei magányában nem tudhatta, hogy a nyolcadik strófa végére kitett pont nem véget, hanem kezdetet jelent. Elindult egy áramlás, delejnek nevezték azt a romantikusok, hipnotikus álomhoz hasonlatos erő kezdett munkálni lassan, észrevétlenül, évek, évtizedek kellettek, amíg átjárta az egész nemzet érzelemvilágát, gondolatrendszerét, idő kellett, hogy megnyíljon a hit és a gondolat bőségszaruja. Mélyre, a lélek, a psziché legmélyére kell leásni, hogy megtudjuk, megérezzük, vagy legalábbis megsejtsük, milyen elmozdulások következtek be az egyén és a nemzetközösség mélyrétegeiben. Csak a tektonikus erők képesek erre.

Az iszonyatos nyomás hatására, köztudottan, izzó láva lesz a kőzetekből, fémekből. Ez a mélység a nemzetünk múltja. Az ősök támadnak fel a Hymnus második és a harmadik strófájában, azok, akik hazát, magyar hazát teremtettek. A véres ütközetek helyén dús kalász leng, édes nektár csepeg Tokaj szőlejéből, szent folyók mentén daliás nép zsibong, sokasodik.

„Hajh!” Sikoly ez az indulatszó, ez a cezúra. A mélység és magasság csapódik egybe általa. Az Úr és a nemzet szembesül. Különleges ellentétpár jelentkezik, kizárja és feltételezi egymás a két pólus, a két szféra. Bűneink sokasága nélkül az űrbe, a semmibe hullna a Mindenható haragja, és mi nem tisztulnánk meg a szenvedések tisztítótüzében.

Pattanásig feszül a húr: szakad. A hontalanság érzete már több mint büntetés. „Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában.” Akárcsak Mózes kőtábláira a Tízparancsolatot, úgy írta homlokunkra az Atyaisten a véres diktumot. Hazátlan. Mekkora kihívás ez! Mekkora negatív parancs. Nemzedékek ezrei szegülnek szembe a hontalanság kísértetével, robban az indulat. Nem, nem! Azért sem! Az átélt, a ránk kényszerített diktátumok ellenére hazája van a magyarnak!

Nem vég, nem befejezés, hanem kezdet volt az a pont a Hymnus végén. A félszemű remete szatmárcsekei magányában megrendelte a Szózatot. Csak tizenhárom évnek kellett eltelnie, s Vörösmarty majdhogynem szó szerint visszapereli a történelemtől Árpád vérét, Hunyadi fegyvert forgató két karját 1846-ban. Esdeklő ima helyett ránk szól. Megszólít. Felszólít. Kizárólagos az intelem: „A nagyvilágon e kívül / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.”

Ismét egy bő évtized telik el. Tizenkét év. Jön, villámlik 1848! Petőfi ditirambusát csak úgy emlegetjük: „Talpra magyar”. A nemzet dala ez. Ima helyett parancs. „Talpra magyar!” Milyen szép, hogy ebben a heves felkiáltásban nincs nacionalizmus! Nemes a lobogás, mert a hazát a szabadságban jelöli meg: „Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”

Zúgtak, robogtak az évtizedek. A kései utód, kortársunk, Illyés Gyula imaginárius térbe helyezte a hazát: Haza a magasban. A Hymnus gordonkazengését folytatta ezzel. Annak negatív parancsszavát cáfolta: „Mi gondom! – áll az én hazám már, / védőbben minden magasságnál.” És a magyar haza égő csipkebokrában is fellobbantotta a lángot. Ez a láng a Koszorú. Élő alak a haza, a legszentebb földi lénnyel, az édesanyával azonos: „…mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő édesanyám.”

Igen, édes hazánk a nyelv, a szép, a gazdag, a zengő magyari nyelvünk. Hazánk és kultúránk. A kettő egy, ezért csorbíthatatlan. Tovább csonkolni nem tudják ellenségeink.

S ha a Hymnus családfáját rajzoljuk meg, ha a magyar kultúra röntgenképét készítjük el, nem maradhat ki Erdély. Nem maradhat ki az isteni gyermek, Dsida Jenő. Zsenialitása egyedülálló. Ha gordonka a Hymnus, akkor hárfa a Psalmus Hungaricus. Sokhúrú hangszer szólal meg, zeng, zúg, dübörög, sikolt. Poémává duzzad a vallomás, a hatrészes áradó, sodró versbeszéd. Önmagának mondja, nemzetének kiáltja, és tetemre hívja a nagyvilágot. A nyelv, a haza mellé, mint Isten bokrétáját, odahelyezi a nép fogalmát. Hangja az őrület határán mozog:

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszeget / üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!”

Mondhatjuk megnyugodva: kész a leltár. Felépült a hatszögű bástya: Hymnus, Szózat, Nemzeti dal, Haza a magasban, Koszorú, Psalmus Hungaricus. Mint fertőzött beteget a vakcina, úgy védenek minket ezek a szent szövegek, sérthetetlenné tesznek.

Túlzás a tudományos hasonlat? Egybe lehet rántani a költészetet a tudománnyal? Igen. Egybe. Éppen magyar tudós asszony, Karikó Katalin tette rá az ujjbegyét az emberiség ütőerére. Érintése áldás volt. Igen, igen! A magyar kultúra napja táján szét kell tekinteni a laboratóriumokban, a bonctermekben virrasztó, ott töprengő zsenik világában is. A kultúra jellege megváltozott, a mesterséges intelligencia irányába robogunk. És éppen korunk nagy elméje, az elmekutató Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke találta meg a zárnyitó metaforát, a sokkoló hasonlatot. Ő különböztette meg a tudományt a művészetektől. Szó szerint idézni kell őt, mert a (magyar) kultúra megváltozott szövettanára irányítja tekintetünket: „…a tudomány el tud menni a falig, mindig tágítva a lehetőséget, de a művészet át is tud menni a falon.”

Koszorús költő is mondhatta, írhatta volna. Szép, misztikus, rejtélyes ez a kijelentés, de misztériumból születtek a világvallások. S mivel éppen a mi hitünk, a mi világvallásunk, a kereszténység forog ma veszélyben, össze kell fognia a tudománynak a kultúrával, a művészetekkel, talán-talán így még megmenthető. Ez a remény tápláljon minket 2024-ben.

Hegedűs Imre János