Vajon miért van az, hogy néhány éve már képtelen vagyok hosszabb, és az Internet Movie Database-en a „drama” jelzővel illetett filmeket végignézni? De tényleg, miért? (Hosszú könyveket nem megerőltető olvasni, és jól megcsinált sorozatokat is szívesen nézek, sőt egyenesen imádom őket. De a filmekkel valami baj van.) Ha az első negyedórában nem lőnek/ba*nak benne, vagy nem szállnak meg a földönkívüliek/rossz szellemek egy embert, elviselhetetlenné válik, és képtelen vagyok végignézni.

Igen, mostanában elhanyagoltam kissé a filmnézést, nem vagyok edzésben, hogy úgy mondjam, nincsenek meg a régi filmnéző-reflexek. Türelmetlen lettem. De mi okozhatta, töprengek folyton, és sajnos, nem tudom.

Egy, csak egy film, és immár egy, csak egy sorozat van (kis túlzással, na persze, de ha nem túlzok, nem karikírozódik ki tésztaként egy tárcányira a gondolat), amelyet meg tudok nézni. Inkább őket sokszor, mint másokat egyszer. (Félig.)

A film nem más, mint a Prometheus. Igen, az Alien-kvadrilógia folytatása, ami tkp./állítólag előzmény. Már az Alieneket sem szeretem (pedig hogy imádtam rég – ezerszer megnéztem, még a könyveket is megvettem és rongyosra olvastam!), csak ezt a Prometheust. Hogy miért? Mert ahányszor újranézem, annyiszor fedezek fel benne újabb és újabb finomságokat, és ámulva bámulom azt a rendezői (forgatókönyvírói stb.) tudást, amellyel ezt mind bele lehetett kódolni. (Vagy persze én látom bele sokszor össze nem függő részekbe, de az öröm akkor is a sajátom.) Már az első néhány perc azzal a zenével, és a történelmen kívüli jelenettel, amelyikben az a bizonyos lény önmagát áldozza fel, hogy az életet megteremtse… Egészen hihetetlen és rendkívüli képsorok, zene, gyomorból szertesugárzó nyers felindulás.

A sorozat pedig a Waczak szálló. Szigorúan angolul, persze. (Így szinkront elrontani kevesen tudnak, mint ennek az örök zseniális darabnak a szinkronját.) Ott is millió poén van, és ez a szám exponenciálisan nő, valahányszor megnézem egyik-másik epizódját. A vendégeit gyűlölő, sznob szállodatulajdonos, sárkánytermészetű felesége és az angol nyelvet megtanulni képtelen vendégmunkásuk csetlő-botló kalandjai… nos, alig tudok elképzelni élethelyzetet, amelyben ne vidítanának föl, anélkül persze, hogy érdemeik csupán a vidámításra korlátozódnának.

Hiszen mindkettőben filozófia van, mély emberiségköltemények ők, mondhatni, generációk tanulhatnák belőle, mi az ember, vagy mi a szösz. Ezért aztán mindig megütközve nézek, ha véletlenül olyan társaságba keveredek, ahol nem látták ezeket a filmeket, vagy éppenséggel nem azzal a lelkendező meggyőződéssel beszélnek róluk, amivel én teszem most is, itt is, de nem csak most, és nem csak itt. (Arról persze már rég letettem, hogy megpróbáljam elmondani nekik – vagy akár most itt, Önöknek –, hogy mitől jók ezek a filmek. Vagy egyáltalán: a történetüket. Neeeem, ezeket látni kell. Kérem Önöket is, nézzék meg, amint tehetik: nem fognak csalódni.)

És hogy mi a végkövetkeztetés?

Az, kérem, hogy simán elegendő egy-két jó könyv és egy-két jó film a boldogsághoz. A harácsvágy kielégült, számottevő hozammal azonban nem bír. Sokkal kisebb a szellemi-ökológiai lábnyoma a minket érő művészeti ingereknek, persze, de aki vezetett már picike elektromos autót, tudja, hogy a hatalmas dízeltraktorokhoz képest a kicsiny ökológiai lábnyomot hagyó autók gyakori és ismételt vezetése is tökéletes élvezet. Sőt.

Nagy Koppány Zsolt