Az Ironman Triatlon-kihívás megszakítás nélküli 3,86 km úszásból, 180,25 km kerékpározásból és egy maratonból (42,195 km) áll. A következő humoreszk elbeszélőjének – aki természetesen nem azonos a szerzővel! – szeme előtt valami ilyesmi lebeghetett, amikor megpróbálkozott… az első kettővel. A harmadikra – térd hiányában – már nem vállalkozhatott, de az okokról (és az odavezető útról) csak két hét múlva olvashatnak. Most azonban/tehát lássuk az úszás részt!

Az uszodáig meglepően kellemes az út, még hűvös van, nincs por, és autók is alig járnak.
Ahogy a töredezett bicikliúton száguldok, ritkán tapasztalt eufória lesz úrrá rajtam, és elhatározom, hogy mostantól villamos helyett biciklivel megyek munkába, odabenn hasizmozok félórát, aztán tiszta inget veszek (majd taxival beszállítok vagy húszat, havonta egyszer belefér), és üdén, jókedvűen végzem a munkámat (?). Naponta egyszer eszem, keveset és zöldet, mint 1 ló, és minél több fekvőtámaszt csinálok az irodában.
Az uszoda előtt ruganyosan lepattanok a kerékpárról, és beszívom a klór férfias illatát. Ahogy a lépcsőn felszaladok, hátamon a bicajjal, esküszöm, pont úgy nézek ki, mint Rocky Balboa edzés közben – csak én nem bokszolok, mint egy hülyegyerek.
Enyhe csodálkozással veszem tudomásul, hogy az elmúlt tíz évben, mióta nem jártam uszodában, tízszeresére drágult a jegy, de örülök, hogy legalább nem hússzorosára, elvégre nálunk bármi megtörténhet. Átöltözés közben szembeállok az egész alakos tükörrel, és elégedett vagyok – a többi pocakos, öltözködő pasas irigykedve súg össze a hátam mögött.
Lezuhanyozom, majd peckesen, egyenes, kihúzott derékkal – mely azt szolgálja, hogy a medence partján itt-ott heverő, szemrevalóbb menyecskéknek ne tűnjön fel a szerelmetesen rám feszülő úszógumim – a létrához sétálok. Közben megborzolom a hajam (haha), de csak azért, hogy kirajzolódjon a bicepsz. Elég nehéz így menni.
A létrához érve úgy gondolom, hogy mégis inkább egy fickós fejessel bizonyítok, ezért felugrom a rajtkőre, kicsit rugózom, és a vízbe vetem magam. I believe I can fly.
Valami hiba csúszhatott a számításba, mert a fejes hasasra sikerül: a lélegzetem elakad, és csak remélem, hogy nem folytak ki a beleim; plusz aggasztó sebességgel süllyedek. Ázottmacska-úszással a felszín felé török, és döbbenten tapasztalom, hogy a medence közepére sodort az élet nagy hullámverése.
Irtózatos küszködéssel és minden körülöttem úszkáló öregasszony fejének lespriccelésével meg víz alá nyomásával kivergődöm a partra, és a vascsőbe kapaszkodva, lopva körülnézek, sokan látták-e a megszégyenülésemet. Sokan.
Úgy függeszkedem a vascsövön, mintha nem pihennék (pihennék?! Az életemért és az isteni szeretetet tartalmazó levegőért küzdök!), hanem csak rugóztatnám pompás izomzatomat.
Közben végignézem, amint a termetes öreg hölgyek finom, delfinszerű csobbanásokkal szelik a vizet, és a medence végében eszük ágában sincs megállni pihegés végett, hanem profikat megszégyenítően megfordulnak, és máris a következő hosszat tempózzák.
Kinézek magamnak egy széplányt, magam elé engedem, szememre húzom az úszószemüveget, és úszni kezdek utána. Levegőt nem nagyon veszek, hogy annál gyakrabban láthassam, ahogy tempózik, szétnyitja, majd feszesre összezárja a lábát, megint szétnyitja, megint összezárja. A látvány olyan, hogy megérte eljönni, ámde fárad a karizom, és fellép a légszomj, pontfix valahol a medence közepe táján.
Rémülten állapítom meg, hogy ismét mindkét parttól körülbelül ugyanakkora távolságra vagyok: első felindulásomban a sávelválasztóba kapaszkodom, és igyekszem olyan arcot vágni, mint aki nem elfáradt, hanem halaszthatatlan üzleti ügye adódott. A széplány már visszafelé jön, hátúszással, úgyhogy miután elhalad mellettem, elrugaszkodom vele egy irányba, és még egyszer végignézem azokat a tárogató és hívogató lábakat a szépen kirajzolódó tevepatákkal, és már az sem érdekel, hogy nincs levegőm, hogy villogó, sárga karikákat látok.
Megérkezünk.
Én filozofikus pózban lazítom az izmaimat (és szedem a levegőt, mint egy gőzmozdony), és a bámulatos lazasággal elúszó lány után merengek. Még háromszor jön vissza és indul el újra, mire összeszedem magam, és én is elindulok, pláne mert egy iskolányi kiskamasz érkezik, akik nagy visongással ugrálnak a vízbe körülöttem, és pillangóstílusban szelik a vizet, de olyan gyorsan, hogy a guta majd megüt. Amíg átérek, és tekintetemmel még mindig a széplányt keresem, hátha engedné, hogy fogam között a bikinijével visszaússzam az innenső partra, ezek a kis pisisek – ügyet sem vetve rám – tízszer előznek meg.
Vénembernek érzem magam hozzájuk képest, és mivel meggyőződésemmé válik, hogy zavarom őket, bölcs belátással kimászom a medencéből, és úgy döntök, úszásból ennyi épp elég is volt mára.

Nagy Koppány Zsolt