Vasárnapjaim Grúziában
Gyerekkoromban volt egy állandó programom: vasárnap, ebéd után elindultam Nagytatához, aki a város másik felében lakott. Nem mintha a hét korábbi napjain nem bukkantam volna fel nála, akár többször is, de ez rendszeres volt. Számított is a jöttömre, mindig előkészített valami finomságot és sok-sok tűt meg cérnát. Hosszú özvegysége alatt ragaszkodott hozzá, hogy amit és amíg csak lehetett, maga végezzen el a ház körül: éveken át főzött, mosott, rendet tartott, kertészkedett – és varrt. Nem nagyon kérdeztem, hogy pontosan milyen ruhadarabokat, de az tény, hogy következő vasárnapig általában az összes tű kifogyott, és újra kellett fűzni őket.
A művelet egyszerű volt, rutinná is vált: egy kartonlapba kellett beleszurkálni a kész tűket, a cérnát meg körbetekerni, szorosan a lapocska köré. Szívesen bíbelődtem vele, és nemcsak azért, mert egyáltalán semmi kihívást nem okozott a dolog a szemem akkori állapotának, hanem azért is, mert a folyamatot mese is kísérte. Számomra legalábbis sokáig az olvasmányaimhoz volt hasonló mindaz, amit tőle hallottam.
Nagytata hadiárvának született, az első világháború még azelőtt elvitte az édesapját, hogy ő megszülethetett volna. Nem is olyan régen, amikor a Hadtörténeti Levéltár kereshetővé tette a világháborús magyar katonák adatait, napokig mély szomorúság telepedett rám. Egyszeriben a képernyőn is láthatóvá vált, hogy a dédapám pontosan melyik alakulat vadászaként sebesült meg. Örökre huszonéves maradt, dédanyám pedig a háborús rettegés közepén, héthónapos magzattal a szíve alatt értesült a hírről, hogy ez lesz az életük. Azt nem is sejtette, hogy ezt a gyermeket, az egyetlen fiát, majd egy következő világégés szakítja el évekre a szeretteitől. És szerencsére legalább ő majd hazajön.
A tűfűzögetés igazi helyszíne nem is az udvarhelyi konyha volt, sokkal inkább a grúz hadifogolytábor, illetve más háborús helyszínek. Úgy is kezdte: Ez még Zugdidiben történt… Vagy: Volt az Inguri folyó partján…, A fronton… Hát csoda, hogy valahol a fikció határán raktározta el a tudatom a történeteket? Persze, időközben növögettem, és egyre élesebb füllel, néha igazi döbbenettel hallgattam őt. Azért is, mert nem értettem, hogyan is tud ilyen könnyen beszélni ezekről a dolgokról. Ma már sejtem, hogy részben azért, mert így dolgozta fel, már amennyire lehetett, azokat a borzalmakat, és valamelyest meg is szelídítette, elkoptatta őket. A fogolytársak személyes ismerőseimmé lettek: láttam, ahogy a túlélésért mindent bevetnek (például titokban fokhagymát vásárolnak), hogy szappant gyártanak, hogy mérhetetlen és bírhatatlan fizikai kihívásokkal kell szembenézniük, ahogy Nagytata a nyelve alá rejti a jegygyűrűjét a rendszeres ellenőrzések során, hogy a járványban elhullt társakat ki kell tenniük az erdő szélére, ahonnan éjszakánként a sakálok üvöltése hallatszik…
Három évig és nyolc hónapig a táborban, előtte egy évig a fronton. A fogságban elég jól megtanult oroszul, kis noteszébe minden hallott szót följegyzett, így fordítani is tudott a társainak. Csak jóval később néztem rá a térképre, és ismertem fel, hogy ez a történet a „mi tengerpartunkkal” szemben, a Fekete-tenger másik szegletén túl zajlott.
A csecsemőként otthon hagyott kisfia, nagybátyám már majdnem ötéves volt, amikor ő csontsoványan hazaérkezett. Rá egy évre született meg Anyukám, a húga. Bátyám pedig akkor állítólag ezt mondta: „Látom, hogy örvend Édesapám a kis Hajnalkának! Hát még akkor mennyire örült volna, ha már akkor meglett volna, amikor hazajött a fogságból!”
A tűfűzések éveiben ugyan elindult valamilyen kártérítési folyamat, de többnyire az azzal való vesződés is inkább csak bosszantotta. Az ilyesmit nemigen lehet nyugdíjpótlékkal vagy tévébérlettel visszafizetni. És mégis próbált úgy élni, mintha természetes lenne a világ úgy, ahogy van. Bár nem nagyon lehetett neki újat mondani, és kevés dologban volt igazán biztos. Csak ilyen apróságokban, hogy ha valami kifeslik vagy elszakad, azt meg kell varrni, vagy legalábbis próbálkozni kell a repedések eltüntetésével. Vagy nem is engedni teret a hasadásnak.
Farkas Wellmann Éva