Nem lehet figyelmen kívül hagyni – így, ha a korabeli Firenze eseményei iránt is némi affinitás tartja lázban érdeklődésünket –, hogy a történetírás szemszögéből használható dokumentumok legfőbb forrásai a fennmaradt idő patinájától megsárgult levelekben, feljegyzésekben, életrajzokban, önéletrajzokban kerültek megőrzésre hitelesen, avagy kevésbé úgy, a kíváncsiskodó utókor hasznára. Mert míg egyeseket a jelenidő álarca mögött bujkáló jövő kérdőjeleinek sejtelmei hoznak hevületbe, addig másokat az boldogít, ha önfeledten merülhetnek el letűnt századok beszédes pergamenjeinek tárházában. Bevallom, engem az egzakt, megtörtént események újra vetítése ragad magával, a fikció bizonytalanságának, esetlegességének forgatókönyve mindig is hidegen hagyott. Így aztán nem tűnhet különlegesnek, ha két olyan ma is érdekfeszítő irományt idézek, ami, ha nem létezne, erősen hiányos filmkockákat láthatnánk peregni az időgépben. Némileg két hasonló pályaképről van szó, ahol két művész kézírásban hagyta ránk ajándékát, mindketten Firenzében szereztek nem akármilyen hírnevet még az ezerötszázas évek közepe táján. Giorgio Vasari és Benvenuto Cellini. Noha konkrét szavakkal nem írták le, de mindkettő hagyatékából – főként Cellininél – nemcsak kihallszik, hanem szinte sugárzik az öndicséret hangja, jóllehet ez a sajátos irodalmi felhang egyáltalán nem volt idegen a kor hasonló jellegű íráseszményétől, a „szépen szólás” barokkos ívekkel díszített és hangsúlyozottan kezelt cicomájától. Sőt, csaknem elvárás volt ez, ami kiválóan passzolt az önvikszolás dallamos koloritjához.

Vasari festőként óhajtott Firenze művészetének hőskorában a legnagyobb héroszok életművével vetélkedni, ám fájdalmára mégsem ecsetje, hanem pennája hozta meg számára azt a hírnevet, amivel az utókor megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít ma neki. A mintegy másfélszáz művészről lejegyzett ezer oldalnyi dokumentumot színesen és gazdagon egybegyűjtő kötete: A legkiválóbb építészek, festők és szobrászok élete (1550, második kiadás: 1568) című műve voltaképpen az első művészettörténeti kordokumentum lett, ami máig alapműként áll meg a lábán, jóllehet az idő és a kutatások azóta igazolták, hogy nem minden részletben volt tárgyilagos, itt-ott feltételesen, óvatosan hihetünk csak neki; ámde személyes kapcsolatai és ismeretségei döntő részt hitelt érdemlő megállapításokra inspirálták, ezért az olvasmányosság romantikája mellett személyes festői tapasztalatait is méltányolva, szakmai tárgyilagossága semmiképpen sem elhanyagolható.

Cellini neve mindenekelőtt ötvösként és szobrászként cseng jól, de éremművészként is kiválót alkotott. (Apja nevezte el így: Benvenuto – Istenhozott). A küzdelmes életű, örökösen tökélyre törekvő művész testes írása, Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében címmel eredeti kéziratában maradt ránk, és Goethe fordításában irodalmi rangra emelkedve, akár a korszak szenvedélytől fűtött kalandregényének is beillik, miután szerzőjének fausti lelkülete, bonyolult jelleme, könnyen sértődő személyisége nem kevés zűrös helyzetbe sodorta. Több gyilkosságot követett el (halálra is ítélték), börtön, száműzetés várt rá nem is egyszer, ahonnan kivásárlásokkal, szökésekkel, álruhás cselekkel sikerült mindahányszor megszabadulnia. Vasarihoz hasonlóan a Mediciekhez, valamint pápai körökhöz fűződő gyümölcsöző kapcsolatukat művészetük elismerésének jutalma hozta magával, ámde hol lent, hol fent állt a szerencsekerék. Önéletrajza saját korában másolatokban terjedt, és nem mindennapi sikerekkel jutalmazta, szerzőjét neves emberré tette. (Nyomtatásban 1728-ban jelent meg.) I. Ferenc francia király még Fontainebleau-ban is adott megbízásokat Cellini számára. Ahhoz az elismert művészelithez tartoztak Vasarival együtt, amelynek a Michelangelo látványosra tervezett temetését megszervező négytagú bizottságában, a festő Agnolo Bronzino és az örökös vetélytárs szobrász, Bartolomeo Ammanati mellett mindketten főszerepet kaptak.

Írásaikat figyelembe véve, önnön érzelmeiken túl műveik nyomán olyan szelet elevenedik meg a XVI. századi Firenze és Itália művészeti életéről, ünnepeiről, hadieseményeiről, politikai viaskodásairól, felsőbb köreinek pillanatairól a pápai szférát is beleértve, ami méltóképpen jegyzi nevüket a kor iránt érdeklődők szemében. Céljukat mindketten elértek. Emlékezünk rájuk.

Végül hadd álljanak itt azok a sorok, amivel Cellini önéletírását kezdte:

Most hányt-vetett életemet leírom,

a nagy természet istenét dicsérve;

ő gyújtott fel, hogy szakadatlan égve

alkossak, és én az iramot bírom.

Sorsom kemény volt. Kár miatta sírnom,

hisz a kegyetlen próbáknak már vége:

rám dől erény, szépség s dicsőség fénye

s a társakat bátran versenyre hívom.

Egy sötét gond mégis a lelkem rágja:

szánom sok régi szép időm: a zúgó

szélbe hanyatlik minden gondolat.

Nem bánkódom: nincs nálam boldogabb;

így szállok le, ki voltam: Benvenuto

s beföd Firenze földjének virága.

(Képes Géza fordítása)

Árkossy István