Nyolcvannégy évvel ezelőtt, 1936. november 3-án halt meg Kosztolányi. Mindössze ötvenegy éves volt. A nyilvánosságnak szánt írásaimban, például most is, korrekt módon a vezetéknevén emlegetem őt. Magánjelleggel viszont egyszerűen csak Dezsőnek titulálom; olykor-olykor, ha arisztokratikus hangulatba kerülök, Désirének. (Felesége és szerettei Didének szólították.)

Kulturális körökben időről időre elhangzik: a teljes magyar irodalomban egyedül József Attila nyerte el azt a kiváltságot, hogy a keresztnevén szerepel. Attila ezt csinálta, Attila azt írta… Az összes többi klasszikusunkat családnevén méltatjuk és szeretjük: Petőfi, Arany, Ady, Babits, Márai, Pilinszky és így tovább. Senki nem kérdezi: „Kedveled Sándortól a Nemzeti dalt?”, „És Jánostól az Őszikéket?”. Senki nem fogalmaz úgy, hogy „És akkor Endre elutazott Párizsba…” Ebből is látszik, vonják le a következtetést a keresztnév-kérdés fölemlítői, hogy a valaha élt legnépszerűbb szerző József Attila. Nem aláásva Attila kultuszát, nem vitatva a nagyságát, a teljesség kedvéért hozzátehetjük: a keresztnevén emlegetést jelentős részben annak köszönheti, hogy családneve nem igazán alkalmas a markáns megkülönböztetésre. Lássuk be, elég idétlenül hangzana egy baráti beszélgetés során a kérdés: „Olvastad Józsefet?”. Megfejthetetlen rejtély, vajon akkor is önálló védjeggyé válik-e az Attilanév, ha a költőnek olyan karakteres vezetékneve lett volna, mint például az, hogy Karinthy, Radnóti, vagy Kosztolányi…

Harmos Ilona, Kosztolányi felesége 1938-ban háromszáz oldalas életrajzi regényt írt Dezsőről. Az utolsó fejezetben részletesen beszámol férje rákbetegségéről, hónapokig tartó szenvedéséről. Halottak napja környékén különösen megrázó olvasmány. Ilonáról, a volt színésznőről kiderül, hogy meglepően jó tollú krónikás, ráadásul bátor őszinteséggel, részletekben gazdagon vall házasságáról, mindennapjaikról. A sok lényeges adat és közlés között felfigyelek egy mellékes, ám érzésem szerint roppant költői mozzanatra: mindössze két sor az egyik oldal tetején.

1936 júliusában Kosztolányit rövid időre hazaengedték a kórházból Budára, a Tábor utca és a Logodi utca találkozásánál állt otthonába. Éppen akkor nyitották meg újra a forgalom számára a szomszédjukban található Alagutat – néhány hétig zárva volt, mert a belsejét kicsempézték. Kosztolányiné automobilt bérelt, és beültette Didét, hogy megmutassa neki az építészeti újdonságot. Ám a nagybeteg költő már nem figyelt a külvilágra – csak „révetegen mosolygott”, és „nagyon elfárasztotta az út”. A nyitott tetejű kocsi lassan átgurult a csillogó-villogó Alagúton a Clark Ádám térig, ott megfordult, visszatért az Alagúton át a Krisztina térig, majd vissza a Lánchídhoz, majd megint a Krisztina térre – és Kosztolányi már alig volt jelen, erőtlenül gubbasztott a hátsó ülésen, a torka bebugyolálva egy sállal. Készült Odaátra.

Az Alagút – hivatalos nevén budai Váralagút, még hivatalosabban budapesti Várhegy-alagút – háromszázötven méter hosszú, s annak idején négy éven keresztül készült; 1857-ben adták át ünnepélyesen. Szükségességét Széchenyi István vetette fel, terveit Clark Ádám készítette. 1918-ig a használatáért díjat, afféle útvámot kellett fizetni. A Krisztina tér felőli kapuja a második világháború során elpusztult, 1949-ben újjáépítették. Kosztolányi és Harmos Ilona 1913-ban házasodtak össze. Három évvel később éppen oda, szorosan az Alagút Krisztina tér felőli kapuja mellé költöztek, a Logodi utca 1. számú házba. Egy évig laktak abban a rossz állapotú, vizes falú kertes épületben, majd átköltöztek legendássá vált otthonukba, a Logodi utca középső részére – amely feledhetetlenül megjelenik előttünk a Hajnali részegség néhány sorában.

Zsille Gábor