Idén tíz éve, hogy részt veszek különböző irodalmi rendezvényeken, többek között megemlékezéseken, versmondó versenyeken. Azt mondják, három évesen kezdtem verset mondani – valójában nem is emlékszem olyan időszakra, amikor ne lett volna valamilyen közöm a vershez. Iskolás koromban az összes számomra elérhető versenyen részt vettem, nem akartam különösebben nyerni: a részvétel volt fontos; ha mégis nyertem, abban reménykedtem, hogy a nyeremény verseskötet lesz, s többnyire nem is csalódtam.

Megváltozott a helyzet, mikor a zsűri asztalánál találtam magam. Még ma is előfordul, hogy együtt mondom a költeményt a versenyzővel, s végtelenül meghatódok, ha valaki Arany, József Attila vagy Radnóti verseit szavalja: megidéznek egy különleges állapotot, a tanulás, a felfedezés, az elmélyedés állapotát.

Gyakran vágytam arra, hogy csak úgy járjam a magyarok lakta vidékeket, beszéljek az emberekkel, verseket olvassak fel nekik és elmagyarázzam, miért fontos az adott költemény. S hogy vannak versek, amiket el kell mondani. Az Isten kegyeltjeként az álmom valóra vált.

A vers kulturális rendezvények megnyitójaként segít ráhangolódni egy-egy megemlékezésre, ünnepségre, beszélgetésre. Nemzeti imánk maga is vers, zsoltár – talán emiatt vagyunk költő nemzet, hiszen már óvodás korunk óta a lényünkbe ivódik a versek szeretete. Ám borzasztóan zavar, ha egy versmondó nem tudja a szöveget. Olyannal is találkoztam szavalóversenyen, hogy a felkészítő tanár nem megfelelő verset adott a diáknak. Az is megesett, hogy tetszett volna az előadás, a vers maga viszont nem. Hatéves kicsiny gyermektől nyolcvanéves dédi mamákig mindenki mondott már nekem verset. Néha csak úgy odajönnek hozzám egy rendezvény után – főleg idősebb emberek –, és versre fakadnak. Igyekszem biztatni őket, akkor is, ha fáradt vagyok, és kicsit sincs kedvem mosolyogni, mert tudom, el kell mondaniuk.

Van megemlékezés, olyan helyen is, ahol épp nem a legjobb a helyzet, olyan helyen is, ahol nem tanácsos hangosan emlékezni, de bent, az iskolák falai között, szűk közösségekben elhangzanak a versek. Sután, akadozva, dühösen, keserűen…

Amikor 1944-ben lágerekbe hurcolták az embereket, a szenvedések közepette lágerballadákat írtak, ha nem volt mire lejegyezni, szájról szájra adva megtanulták. A túlélők elbeszélése szerint számukra ez akkor imaként szolgált. Persze formailag, esztétikailag nem tökéletes versekről van szó, amiket azonban akkor, ott el kellett mondani. 1956 októberében is erőt adtak a versek, útra indították a forradalmat. Nemzetünk, mint pajzsot vitte maga előtt a költészetet minden fontos esemény során. Visszük ma is, mikor emlékezünk, mert belénk vésődött, hogy vannak versek, amiket el kell mondani.

Lőrincz P. Gabriella