Képeket válogattam nemrégiben a falra. A költözéskor dobozba pakolt képkeretes fényképeket nézegettem. Az egyik képkeret tönkrement, nem volt hátlapja, nem voltak meg a szögek, ami összetartotta volna a fakeretet. Azon gondolkodtam, érdemes-e megcsináltatni? Szép, régi keret, még a nagymamámé volt. Igen ám, de azt is nyugtáztam, hogy a nagymama fényképe sincs benne, és hiába kerestem a doboz alján, nem lapult meg ott sem. Ezek szerint a költözéskor történhetett valami. Ez semmiképpen sem jó dolog. Nekem a fényképekkel kapcsolatban mindig averzióim voltak. Van egy magyar horrorfilm, amiben megelevenednek a lefényképezett halottak. Nagyon izgalmas történet, és azon gondolkodtam, vajon jó-e nekem, ha a múltbeli dolgokon gondolkodom, régi fényképeket nézegetek? Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha a nagymamám most bejönne az ajtón? Mint a filmben, megelevenedne és meglátogatna; vajon mit szólna az unokájához és annak családjához? És hogyan történne mindez? Valószínűleg a pesti belvárosi lakás, a régi polgári bérház ismerős lenne számára, de a kapunál megakadna. A kis kukucskálón keresztül keresné a házmestert. A kaputelefonnal meggyűlne a baja, nem is értené, miért más neve van kiírva a mi hívószámunknál. Már tíz éve ugyanazok a nevek vannak kint. Azért a sok pénzért, amit a közös költségben fizetünk, megérdemelnénk, hogy a feltámadt nagyi ne keresgesse, mit kell megnyomni. Ha valaki esetleg beengedné, megrökönyödve állna a folyosón, hiszen a kapun túl büdös, koszos kukák sorakoznak. A szemét melléjük dobálva, a kukák félig nyitva, agyontömve hulladékkal, és az éppen feleslegessé vált cipők, ruhadarabok landolnak a tetejükön. Ezeket előszeretettel teszik ki a lakók. Ha tudná a nagymamám, hogy errefelé milliós négyzetméter áron árulnak egy lakást, megint csak nagyon elgondolkodna. Mit ér ez a pénz, hogyha egy szeméthalmon mennek keresztül hazafelé az emberek? Ezek után eljutna a liftig. A lépcsőfordulóban a megrongált csempét pár évtizedenként toldozzák, foldozzák, van ott beton, retro csempe, de talán még tégla is. A hajdani írásos kövezetnek groteszk torzója ez. A liftben, ha egyáltalán elindulna, és valaki segítene a nagyinak a használatában, meglepődne, hogy az milyen büdös és koszos. Az elegáns szép faburkolaton árulkodó graffiti, karcolásnyomok tudósítanak a betolakodó rongálókról. A linóleumpadlón sóder és homok pereg. Minden költözéskor és felújításkor a liftet használják a munkások. Büdös is, hiszen cigarettázni is szoktak benne, a lyukacsos linóleumpadlón meglátszik az elnyomott csikkek helye. Nem éppen előkelő uraságok lakják ezt a házat, mint az ő idejében, gondolná. Mennyire megrémülne, amikor a lift elindulna felfelé! Esetleg összezárva egy szakadt farmeres, halálfejes pólós vadidegennel, aki nem is köszönne neki.

Ha feljut a másodikra, és átmegy a gangon, megérkezik hozzánk. Valószínűleg elájulnék, hogyha meglátnám a nagymamámat. A filmben is sokan elájultak. De megismerném! Jól emlékszem rá, kedves ősz haja és kerekded alkata, kék szeme és kedves mosolya és szép arca volt, ezekre mind jól emlékszem. Minden nyarat vele töltöttem a Balatonon, és mennyi rosszaságot csináltam! Sosem voltam jó gyerek. Egyszer a viharban befogtam, mint egy lovacskát, hogy húzzon ki a vízből. Mindenki szaladt kifelé, én meg akaratoskodtam, hogy gyí paci, gyí! Sosem felejtem el a kétségbeesett tekintetét! Bejönne a lakásba, és elámulna, milyen hatalmas. Igazi nagyvárosi úriasszony lettél, mondaná. Az én anyukám úgy nőtt fel, hogy még a házasság előtt is együtt lakott a testvérével, az én keresztanyámmal, és a nagyszobát és a hálószobát csak egy függöny választotta el. Pedig ők is a belvárosban laktak egy vidéki nagyvárosban, csak hát a háború után. Elámulna azon is, hogy milyen szép új bútoraink vannak, és megörülne pár antik tárgynak, amit még tőle örökölt az anyukám. Mondaná, hogy milyen szépek a fiaim, de amikor leülne, és elkezdenénk beszélgetni, bizony sok dolog nem tetszene neki. Furának találná, hogy mindenki egy doboz előtt ül a saját szobájában és egyfolytában ütögeti a klaviatúrát. Ha ilyen sok könyv van a lakásban, akkor miért nem azokat olvasgatjuk, miért tespednek a fiúk a kanapén és bámulják a kicsi fekete dobozt, mondván, hogy a híreket olvassák? Miért megy a fűtés májusban, ki tudja ezt kifizetni, hiszen amikor ő volt gyerek, felöltöztek és felhúztak pár pulóvert, nem fűtöttek be tavasszal. Őt is megcsodálnák a fiúk, és azt hiszem, meglepődnének.

Nagymamám, tudniillik gyönyörű szép asszony volt. A Debrecen Szépe versenyt is megnyerte. Legendás szépsége mindig szóba került, amikor egy-egy képet megláttunk a falon a családi vendégségek alkalmával, például a keresztanyukáméknál. Nagyon elegáns asszony volt, így csóválná a fejét, hogy foltos melegítőben és bolyhos pulóverben totyogok itthon, műanyag papucsban, fésületlenül. Amikor én kislány voltam, ő mindig magassarkúban, térdig érő szoknyában ment dolgozni, kevés sminket rendszerint tett magára, ha mást nem, egy kis púdert, egy kis rúzst, és a haja mindig be volt tupírozva. Nyakában nyaklánc, fülében fülbevaló, válogatott alakjához illő ruhák. Én mostanában csak úgy rohanok el itthonról, fésületlen lobonc hajjal, sokszor még a melegítőmet se veszem át, hogyha lemegyek a boltba, pedig a Kodály körönd közelében lakunk, ami igazán impozáns városrészhez tartozik. Azon is csodálkozna, hogy itthon főzök minden nap, hozzá még a szocializmusban is a régi cseléd járt hétvégenként főzni, a Katica néni, akit még annak idején, amikor menekültek a partizánok elől, szintén felpakoltak a szekérre a családdal együtt. Ez egy bizalmi állás volt, a hercegi erdőgazdaság felügyelőjének a szolgálatában állni, aki ugye az én nagyapám volt. Egy egész életen át szolgálta hűséggel a családot, és a nagyszüleim halála után mi is végig követtük az ő sorsát a haláláig. Sosem felejtem el azt a székelykáposztát, amit csak ő tudott úgy, ahogyan azt kell, elkészíteni!

Anyukám mesélte, hogy Katica néni sosem ült az asztalhoz, hiába invitálták, sem a (most már) délvidéki kastélyban, de még a fél évszázaddal későbbi vidéki társasház apró konyhájába sem. Megfőzte az ételt és elköszönt.

Azt hiszem, a nagyi nehezen szokná meg a főztömet és a fekete dobozokat, a lift szagát és a kukaszagot a bejáratnál. Nekem se sikerül megszoknom semmit, ami körülvesz. Most, hogy az eltűnt képet keresem, az jut eszembe, talán én is egy másik világból jöttem, és valójában egy feltámadt holt vagyok, aki az üres képkeretét keresi.

Tallián Mariann