Mostanában rendszeresen eszembe jut Viola József, szinte minden héten. Költő volt, író, műfordító és festő, a Magyar Írószövetség tagja, 1927-től 2013-ig élt. Neve nem került a szépirodalom halhatatlanjainak tablójára, s valószínűleg csak kevesen emlékeznek rá. Kispesten született, ott is halt meg; az évtizedek során dolgozott riporterként, könyvtárosként, színházi titkárként, volt filmhívó, gyártásvezető, segédmunkás, fröccsöntő, fúrómunkás, kiadói korrektor, grafikus – és mindeközben szüntelenül festőművész, ám első önálló kiállítására csak ötvennyolc éves korában került sor. (Illusztrációként itt közölt önarcképét is akkortájt festette.)

Nevével 1998 elején találkoztam először, amikor Deák László, pontosabban Deák Laci az Orpheusz Kiadó cigifüstös szobájában a kezembe nyomta a Bacchanália című könyvújdonságot. Ez Viola ötödik önálló verskötete (az első négy még a hetvenes, illetve a nyolcvanas években jelent meg), nyolcvannégy oldalon, a szerző grafikáival díszítve. Ötvenkét éven át hordozta, csiszolgatta magában a témát, s a végeredmény egy nagyszabású, hat tételből álló epikus költemény, amely pontosan azt nyújtja, amit a címe ígér: egy lidérces víziókkal tarkított, erotikától fülledt tivornya leírását. Élvezettel elolvastam (a kötet belső címlapjára írt bejegyzésem szerint 1998. március 28-án, Budapesten), még afféle minirecenziót is kanyarintottam róla egy magazinban, s attól kezdve Viola neve számomra egybefonódott a „ritkán publikáló”, az „öntörvényű”, illetve a „tivornya” kifejezésekkel. Nem sokkal később személyesen is megismerkedhettem vele egy írószövetségi esten.

Hosszabb szünet után a Vörösmarty téren botlottunk egymásba, a 2007-es ünnepi könyvhéten. Kedvetlenül téblábolt a kiadói sátrak között, kissé idejétmúlt stílusú rövid ujjú ingének zsebéből kikandikált a klasszikus műanyag tokba csúsztatott BKV-bérlete és egy golyóstoll. Beszélgetni próbáltam vele a könyvtermésről, de a tőle megszokottnál is szűkszavúbb volt. Végül kibökte: „Az egésznek semmi értelme.” Harmincöt éves voltam, pályám lendületes szakaszán, tele műfordítási tervekkel, merész ívű elképzelésekkel kollegialitásról, nemzedékiségről, építkezésről, így hát határozottan rávágtam: „Már hogyne lenne! Naná, hogy van!”. Ám ennyivel láthatólag nem sikerült meggyőznöm Viola Jóskát. Éppen arra jött Csokonai – nem Vitéz Mihály, hanem egy másik költő, Attila. Adtam a lazát, megszólítottam: „Szervusz! Viola úr éppen azt állítja, hogy az egésznek semmi értelme. Szerinted?”. Csokonai úr nem kérdezett vissza, hogy mégis mit értünk „egész” alatt. Néhány másodperces töprengés után felelt: „Lehet, hogy az egésznek nincs túl sok értelme, de ha részleteire bontjuk, akkor külön-külön van.”

Eltelt hat év, és megérkezett az írószövetségi értesítés Jóska haláláról. Döbbenten szembesültem a ténnyel, hogy nyolcvanhat éves volt – ama Vörösmarty téri találkozásunkkor nem nyolcvannak látszott, hanem hatvanötnek. Majd felvirradt a temetés napja: január közepén ott álltam a Rákoskeresztúri köztemetőben, írószövetségünk képviseletében koszorúzva. Iszonyatos hideg volt és metsző szél fújt; a szertartás után a kegyeleti munkásoktól megtudtam, hogy a sírásóknak csákánnyal kellett törniük a csonttá fagyott földet. A behantoláskor kopogtak a jeges rögök. Családtagok, rokonok nem voltak jelen, mindössze hatan vacogtunk a sírnál: a pap, a kántor, a Kispesti Önkormányzat kulturális osztályának képviselője, én, valamint két idős lakó a kispesti társasházból, amelyben Jóska élt, kezükben „A ház lakói” feliratú koszorúval. Így került a föld alá hat verseskönyv, hat prózakötet szerzője, hét német nyelvű mű magyarra fordítója.

Lehet, hogy szegény Viola Józsefnek igaza volt? Negyvenkilenc múltam, és még mindig az a véleményem, hogy az egésznek van értelme – bár a hajdani határozottságom kissé megkopott. Viszont mi lesz három évtized múlva? Nyolcvanévesen majd totyogok a könyvheti tömegben megkeseredetten, májfoltosan, maszkot viselve (nem a koronavírus, hanem a förtelmes nyáladzásom miatt), és a közelembe kerülő fiataloknak bizonygatom, hogy semmi értelme? És lehet, hogy az akkori körülmények között igazam lesz?

Zsille Gábor