Válaszra várva

A Szív utca sarkán áll egy idős néni. Barna télikabátban, bordó harisnyában, vastag bokacsizmában és mintás fejkendőben van. 38 fokot mutat a hőmérő. Első látásra azt mondanám, hogy hajléktalan vagy bolond. De miután látásból ismerem őt már tizenöt éve, pontosan tudom, hogy egyik sem igaz. Van hol aludnia, többször láttam már hazatérni, ott lakik, ahol én, pár házzal odébb. A boltban is találkoztam már vele, ennivalót vásárolt magának. Nincsenek nála szatyrok, amikben a cókmókját cipeli, és sohasem kéreget. Sőt! Ha ráköszönök, furcsán néz vissza, enyhén mosolyog csupán. Nem válaszol, nem is igazán reagál a szavamra. Nem beszél magában, nem hadonászik a karjaival, ahogy sok, a realitástól elszakadt ember teszi.

Erről a néniről sokszor írtam már, sokféle stílusban, bevallom, nem ez az első írásom róla. Az a tervem, hogy egy egész regényt szánok neki, mert nem engedi el a szívemet a látványa, nem engedi el a lelkem, rögeszmésen kísért a létezésének tudata. Sokat gondolkodtam már azon, miért izgat engem annyira ez az ember. Nagyon szeretném megfejteni a titkát.

A legtöbben szinte észre sem veszik. Naponta átlagosan ezer ember halad el mellette, hiszen Pest belvárosának egyik legforgalmasabb zebrájánál ácsorog. Minden nap reggeltől estig ott van. Télen-nyáron ugyanabban a ruhában. Nem beszél senkivel, némán álldogál egész nap.

A járókelők úgy tesznek, mintha ez egy természetes dolog volna. Áll egy néni a sarkon a 38 fokban télikabátban, és mindenki, köztük én is, észrevétlenül megyek el mellette. Mintha összebeszéltünk volna, én és a többi járókelő. Sokszor kikerülöm, mert nem szeretném, ha összeakadna a tekintetünk, zavarba jövök tőle. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem kínálom meg étellel vagy itallal. Ugyanakkor tudom, hogy van pénze, nem sovány, nem éhezik. Van hol aludnia. Nem tűnik magányosnak, hiszen még a köszönésemre sem reagál. Az az érzésem, hogy megzavarom, ha túl közel férkőzöm hozzá. Én is zavarba hozom őt, ahogy ő engem, ha ráköszönök – egyáltalában nem igényli a közeledésemet. Valójában nem foglalkozik velem, és senki mással, aki arra jár. Nem különösebben érdekli, akarok-e tőle valamit vagy sem. Jól megvan a sarkon, úgy ahogy van, télikabátban a 38 fokban.

Ez az ő dolga, kötelessége. Az ő feladata. Legalábbis ezt az öntörvényűséget sugallja a nyugalmával.

Próbálom megfejteni, miért áll ott. Talán figyeli a forgalmat, rendben van-e? Vagy vár valakire? Vagy elvesztett valamit?

Igen. Elvesztett valamit. Ez az egyik lehetséges válasz a sok megoldás közül. Elvesztette a kontrollt önmaga felett. Elvesztette a logikus gondolkodás képességét, a társadalmi normák keresztmetszetében való eligazodási pontot, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy működni tudjunk. Ellássuk feladatainkat, gyerekeket neveljünk és pénzt keressünk.

Nincs logika a tetteiben. Legalábbis a mi gondolkodásunk szerint. Nem logikus, hogy nem vásárol magának új ruhát, és nem vedli le a szőrét, mint az állatok, ha szükség van rá. Ő saját döntése jogán nyáron is beburkolja magát. Nem logikus az sem, hogy egész nap áll. Nem is értem, én már rég leülnék! De ő bírja, egészen jól bírja, pedig nem fiatal már. Néha kicsit járkál ide-oda, megmozgatja a tagjait, de én még sosem láttam leülni, pedig épp mellette van a pad. Az sem vall normális gondolkodásra a mi szemléletünk szerint, hogy mindig ugyanott áll. Annyi jó zebra van a városban! Látványos körforgalmak, átkelőhelyek szórakoztathatnák, de ő mégis pont ezt a sarkot választotta!

Bárhogyan keresem magamban a józan értékelést, illetve aránylag elfogadható magyarázatot arra, mit keres ott, ha őt megfigyelem, egyik sem bizonyul találónak. Arca nem árul el érzelmeket. Tekintete ugyanakkor teljesen tiszta elméről árulkodik.

Rájöttem, hogy azért érdekel annyira ez a néni, mert valójában nem ő, hanem én vesztettem el valamit. Ő pedig figyelmeztet engem, mint egy hírnök, jelentést ad egy olyan igazságról, amiben nincs logika.

És e logikátlan, látszólag rendszertelen és érthetetlen létezés mögött egy nagy titok lappang. Az élet egyik rejtvénye. Őt látva, nap mint nap felteszem magamnak a kérdést: valóban az a dolgom, hogy rohangáljak a munka után, a kötelezettségek mentén a pénzemért reggeltől estig, naponta új ruhában, jól belakmározva, tisztán, frissen, fiatalosan, hogy a nap végén, éjszakába nyúló munka után bedőljek az ágyba fáradtan, majd forgolódva, kialvatlanul ébredjek reggel, és mint egy mindenre kész fenevad, várjam az élet újabb kihívásait? Abban az álságos hitben, hogy nekem ez a feladatom?

Az ő igazsága ennek a létezésnek a szöges ellentéte. Nem lenne szabad túlhajszolni magunkat egy jobb élet reményében, és nem lenne szabad reggeltől estig dolgozni, hétköznap és hétvégén, csak azért, mert fejest ugrunk a társadalmi, jóléti rendszer önámító, buta és felszínes, mondhatni logikátlan örvényébe.

Emlékeztet engem arra, hogy az élet értelme az egymás iránti odaadás és szeretet, a felhőtlen örömködés, a látszólag értelmetlen létezés. Tengni-lengni az élet zűrzavarában, és részvétlen mosollyal bambulni kifelé. Élvezni a hétköznapok nélküli heteket, gyönyörködni a színes emberi forgatagban, megmosolyogni a meleget és a hideget. Örülni annak, hogy egészségesek vagyunk. Megköszönni a teremtőnek, hogy belefont minket a világ szőttesébe. Morgolódni az emberiség végzetes hibáin, és megtenni kötelességünket a jövőnk érdekében, miszerint megszülettünk, élünk, szaporodunk és vagyunk. Szerényen és csendesen, minden felhajtás nélkül. Csak úgy önmagunkért, a szeretteinkért.

Talán nincs is más feladatunk, mint ácsorogni a semmittevés ösztönös örömének végtelenjén, válaszra várva.

Tallián Mariann