Vajon ki lehetett?
Ha nagyon megerőltetem magam, akkor sem tudom megmondani az idejét, hogy mikor volt az első kínos eset. Az időt nem, de a jelleget pontosan ismerem: azóta is rendszeresen, sőt, sajnos egyre gyakrabban visszatér. Megyek az úton, szembejön valaki, rám köszön, én meg idétlenül mosolygok, forgatom a fejemet, megtippelek egy válaszköszönést, továbbhaladok, és a következő félórában azon tűnődöm, vajon ki lehetett.
Elsőre úgy is tűnhet, hogy ez vicces, vagy rá lehetne fogni a koromra, de a helyzet az, hogy nem egy vagy két éve, hanem legalább ugyanennyi évtizede áll fenn a probléma. Ha nagyon megpiszkálom az emlékeimet, még tizenéves koromból is felrémlik egy-egy ilyen eset.
Emlékszem, leghatározottabban akkor tűnt fel a jelenség, amikor kolozsvári tanulmányaim után visszaköltöztem Székelyudvarhelyre, és tanítani kezdtem. A gyermekkori ismerősöket nem láttam egy ideje, fakulni kezdett az arcuk az emlékeimben, viszont nagyon sok új diákot és szülőt ismertem meg. Igen, kívülről nézve talán ez az időszak volt a legszórakoztatóbb: a szembejövővel kapcsolatban legtöbbször azt sem tudtam megállapítani, hogy mióta ismerem, honnan, vagy legalább körülbelül milyen körből, és főleg, hogy mit kell neki köszönni. Egy darabig csak bosszantó volt, aztán egy alkalommal visszahallottam valakitől, hogy az bizony nagyképűség, ahogy legutóbb elsétáltam mellette – na, ez a visszajelzés már kimondottan fájt.
Joggal tevődik fel a kérdés, hogy akkor most mi van: nem emlékszem az emberekre? Bármilyen meglepő, a válaszom: de. Mi több, azt is megkockáztatom, hogy jobban, mint az átlag. Történt ugyanis nem egyszer, hogy a rám köszönő ismerős nem hagyta magát, megállított, türelmesen tisztázta a viszonyunkat, és legnagyobb meglepetésére válaszul hosszan idéztem több évvel ezelőtti beszélgetéseinkből. Szavait, szófordulatait, történeteit elevenítettem fel, holott azelőtt néhány perccel az arca még semmit nem mondott. Számtalanszor megtörtént az is, hogy amikor nagy nehezen rájöttem, hogy kivel állok szemben, elkezdtem túlkompenzálni, a vártnál is jófejebb lenni, hátha elnézi nekem az illető az előbbi bakit. Nem biztos, hogy elnézte.
Hirtelen be is ugrik egy korai tapasztalat, egészen meredek: tizenhét éves koromban egy délelőtt elsétáltam a város főterén a saját édesapám mellett. Amikor este a szememre vetette viccesen a dolgot, őszintén azt feleltem, hogy nem vettem észre. Szerinte pedig egyenesen a szemébe néztem, de aztán el is ütötte az egészet egy poénnal, hogy nem csoda, biztos lógtam valamelyik óráról, és nem lett volna kényelmes a találkozás.
Azóta vannak apróbb megfigyeléseim: például ha egy bizonyos helyen valakinek „lennie kell”, akkor valószínűleg megismerem. A munkahelyen a munkatársaimat, az utcában a szomszédokat, a bizonyos eseményeken vagy helyeken a rendszeresen odajárókat. De aztán nincs ide-oda mászkálás, nem tűnünk fel csak úgy, váratlanul meglepő helyeken!
Egy-egy zavarba ejtő találkozás után eszembe szokott jutni: vajon hány fontos és kedves ember mellett mentem már el hasonló lazasággal? Azután mindig megvigasztalom magam, hogy valószínűleg nem olyan nagy ez a szám: akinek tényleg számított volna, hogy észrevegyük egymást, biztosan jelzett volna valahogy. Remélem legalábbis.
Az évek során találkoztam hasonló társakkal, tőlük tudom, hogy a jelenségnek neve is van: arcvakság. Fokozatokkal, persze, ahogy illik. Egyesek szerint fejleszthető az állapot, de kérdem én, hogyan, ha folyton új embereket ismerünk meg? Vagy: nagy nehezen rögzítek egy képet, aztán az illető megfesteti a haját, neadjisten levágatja, kalapot tesz vagy szemüveget, esetleg meghízik vagy lefogy. Arról nem beszélve, hogy a gyerekek képesek felnőni, a fiatalok megöregedni, és akkor az egészet kezdhetem elölről.
Azt vettem viszont észre, hogy az általam őrzött arcok legtöbbször olyan korúak, ahogyan megismertem őket. Szóval: bocsánat, hogy nem ismerlek fel – de legalább elképesztően fiatalok vagytok!
Farkas Wellmann Éva