Gyakran kérdezik tőlem, hogy van-e honvágyam, vágyok-e vissza Beregszászra. Nagyon nehéz elmondani, vagyis inkább megértetni, hogy nem, és azt, hogy miért nem. Amíg Beregszászon éltem, rengeteget utaztam, szeretem az utazást, utazás közben sosem éreztem honvágyat. Mindig elfoglal a táj, az utastársaim, egy könyv, vagy valami, ami miatt nem vágytam oda, ahonnét elindultam. Szeretek úton lenni, szeretem az eltévedéseimet, utólag jókat nevetek rajtuk. Mindig, mindenhonnét haza lehet menni, az otthon ölelő falai közé, ez adott egy olyan biztonságérzetet, hogy valós honvágyat csak akkor éreztem, amikor huzamosabb ideig nem utaztam, csak egyhelyben töltöttem az időt, akár egy hónapot is, de talán akkor sem haza vágytam, hanem a család hiányzott. Amikor átköltöztünk a családdal a megvásárolt házat előkészíteni, otthonná tenni, első ízben a fiaimat nem hoztam, csak a férjemmel jöttünk. Akkor sem honvágy kerített hatalmába, csupán a gyermekeim hiánya, de mivel tudtam, hogy nekik készítem az új otthont, volt lendület, motiváció. Arra is gondoltam, hogy akármikor visszamehetünk az ismerősöket meglátogatni, hogy a nyári szünidőt ott tölthetjük Kárpátalján, vagy ha úgy adódik, az ünnepeket, és ha akármilyen ügy a szülőföldünkre szólít, majd megyünk.

Azt mondják, a szülőföld az, ahol a szülő földdé válik, anyaföld az, ahol az anya földdé lesz. Minket, magyarokat eléggé röghöz kötöttnek tartanak. S talán azok is vagyunk. Szeretjük, ha az otthonunk egy saját tulajdonban lévő ingatlan. Pénzkidobásnak hívjuk az albérletet, szemben más népekkel. Talán a fent említett dolgokat a mi nyelvünkön lehet a leginkább jól kifejezni, logikusan magyarázni. Nem annyira elterjedt még a hamvasztás, hogy elmondhassuk, már a nagyszüleink hamvait is elszórtuk valami szép mezőn. Mi virrasztottunk, temettünk, rögöt dobtunk a koporsóra, és meglátogatjuk az eltemetett hozzátartozóinkat, akkor is, ha tudjuk, hogy ők magunk már nincsenek ott, csupán földi porsátruk. Különös hangsúlyt fektetünk a halottak napi temetőlátogatásra, akkor is, ha tudjuk, nem csak évente egyszer lehet elmenni szeretteink sírjához. Talán a világítás maga, a gyertyagyújtás, a fény, a krizantémok csöndje az, ami miatt még azok is a temetőt járják, akiknek amúgy eszükbe sem jutna. Az is lehet, hogy csak azért tesszük, mert ezt tanultuk, ez is csak egy minta.

Most itt vagyok az új otthonomban, nem az első alkalom, hogy nem megyek ki a szeretteim sírjához gyertyát gyújtani, én is azt gondolom, mint sokan, hogy azt bármikor megteheti az ember, nem csak egy napon emlékezhetünk. De most először van úgy, hogy nem mehetek. Egy világjárvány közepén vagyunk, ilyet még senki nem tapasztalt. Arra gondolok, hogy egy elhanyagolt régi sírt rendbe hozok, teszek rá egy mécsest, mert valaki az én szeretteim sírjára is tesz ott, ahol a szülők földdé váltak.

Lőrincz P. Gabriella