A címben szereplő kérdőjel a cikkíró azon szándékát fejezi ki, hogy elkerülje az egyértelmű állásfoglalást és így a tisztelt olvasóközönség megosztását, valamint az esetlegesen kialakuló vérhabos kommentháborút.

A vadászat rendkívül megosztó téma, mely két pólusán gyakran szélsőséges nézetek sorakoznak fel. Mielőtt azonban véleményt formálunk, érdemes tájékozódni a természetét illetően. A hivatásszerű vagy az etikus vadászat és a gyilkolás közé könnyelműség egyenlőségjelet tenni, mert a vadászat nem kizárólag az állat elejtéséből áll. Széchenyi Zsigmond író, a magyar vadászati kultúra legkimagaslóbb alakja szerint javarészt erdőzúgás és csak kis részben vadűzés teszi ki. Hagyományai, szabályai, etikája van, olyan tudomány ez, amelynek elsősorban a természet megóvását és csak utána az embert kell szolgálnia.

A klasszikus vadászat hosszú évszázadokon keresztül fontos közösségi funkciót töltött be, mely a mai napig él néhány helyen. Van valami megbabonázó abban, mikor az esti teríték és bogrács mellett, a söröskorsók csörömpölése közepette vadásztörténetek szövik be az éjszakát. A rituálékban, szokásokban, hagyományokban gazdag vadászkultúra rendszerint gyermekkorban kúszik az ember életébe, akár a szépirodalom révén. Fekete István így ír a Téli berekben: „… a vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden, ami túl van ezeken […] Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, még ilyen fagylaltállapotban is… és ha nem szólhat a puska, akkor is!” Fekete könyveinek sorait átitatja az érintetlen természet szeretete, az értő törődés és a legmélyebb tisztelet a flóra és fauna iránt. Ez a tisztelet a vadászetika alapelve, amelynek egyrészt az állat felé kell irányulnia (kerülni kell például az állat felesleges sebzését vagy számára szenvedés okozását), másrészt a természet felé (például a fajok vadászata nem okozhat kárt a természet más elemeiben).

Ez a tisztelet tudásszomjat (ezt jó kielégíteni) és rajongást kell, hogy ébresszen. Vagy a rajongásnak kell a másik kettőt, elbizonytalanodtam. Ennek megfelelően, egy etikus vadász nem emeli puskáját addig, míg be nem azonosította a vad életkorát, nemét és egészségi állapotát – ugyanis ismeri a vadászható fajok biológiáját és magatartását. Pontosan tudja, hogy a hatályban lévő rendeletek, jogszabályok és helyi adottságok alapján mikor, milyen vadat ejthet el. Nem lő például hasas kocára, olyan sutára, melyet a gidája követ vagy olyan vadra, amelyet már célba vett valaki más. A biztonsági előírásokat betartja, a vadászat során senkit és semmit sem veszélyeztet az elejteni kívánt vadon kívül. A vad halálakor örömöt és gyászt érez, az állat számára járó tisztességet megadja, és aktívan tesz a vadállomány fennmaradásáért. Ebbe beletartozik például a sérült, beteg vagy az állományra veszélyes egyedek kilövése, de a vadásztársaságok vadetetést, vadőrzést, fácánnevelést is végeznek. (Minden gondolat egy újabbat szül, például felmerülhet, hogy hogyan vadászik le egy etikus vadász egy nevelt fácánt, amely szinte röpképtelen és az embert mint táplálóját ismeri.) A mai vadásztársaságok termőföldet művelnek még és vadföldet tartanak fent, ami a vad élelmezését és búvóhelyét biztosítja.

Jó volna kőbe vésni, hogy a vadászélmény intenzitását nem szabad, hogy az elejtett vad mennyisége szabja meg, illetve, hogy minden vadász felelősséggel tartozik a saját viselkedéséért, mellyel a vadászatellenes érzelmeket csitítja vagy éppen erősíti.

A technika fejlődése és a társadalmi értékek változása – például az, hogy az állat már rengeteg ember számára nem táplálékforrást jelent – a vadászat aktusát és megítélését is befolyásolja. Úgy tűnik azonban, hogy a mindenféle zöld törekvések ellenére az ember egyre messzebb sodródik a természettől. A változás egyik fő oka talán, hogy már nincs összhangban a halászat, a vadászat, a gazdálkodás más természeti erőforrásokkal, valamint az idők folyamán egyre fontosabbá váló környezetvédelem és a polgári élet. A természet maga több, mint az alkotóelemeinek összessége, nem is szabadna hát őket szétbontani és külön-külön kezelni.

Egy etikus vadász jó ismerője és kedves szeretője a természetnek, partnerének tekint minden más természetbarátot, vadásztevékenysége során pedig az alázat és a mértékletesség a két legfőbb erénye. Ebből is látszik, hogy vadász és vadász között is van különbség, az etikus vadásznak ugyanis megvan a maga ellenpárja, az olyanok, akik a vadnak és a természetnek sem ismerői, sem csodálói. Akik éjjellátóval felszerelt céltávcsővel, hangtompítóval érkeznek, majd a vadat mérték és tisztelet nélkül halomra lövik, akik számára kizárólag a különleges trófea, a fegyver adta hatalom-érzés és a drága kiegészítők a fontosak, nem az élmény, melyet néha csupán egy-két csendes erdei óra ad. Mindezek ismeretében, talán nem is lehet csak úgy en bloc a vadászatról írni, beszélni, hiszen ahogy a szürkének, ennek is legalább ötven árnyalata van.

Vöröskéry Dóra

Felhasznált források:

Dr. Borzsák Benő (1981, szerk.): A hivatásos vadász kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
Dr. Heltay István (szerk.): Vadásziskola. Hubertus Vadkereskedelmi Kft.