Sokszor visszatér álmomban, hogy megyek nagyapámhoz, nagyanyámhoz segíteni kisebb dolgokban, vagy csak rájuk nézni, jól vannak-e? Mindig örülnek a látogatásomnak, ahogy a valóságban is – mert mára az égi falu lakói.

Gyerekkorom a faluhoz kötődik, többhöz, mert nagyszüleim egy másikban laktak, két faluval arrébb. Többnyire busszal mentem át, de gyalog is megtettük az utat egyszer nagynénémmel. Miért, arra már nem emlékszem, talán sokára jött volna busz, vagy jó idő volt, kirándulásra hívogató. Kikerültük a köztes falut, ahová a busz menetrend szerint mindig bekanyarodott, de nekünk nem kellett. Átvágtunk a völgyön, nagy mezőn, ami tele volt virággal. Egy madárfészket is találtunk, gyönyörű kék tojásokkal – valahonnan lefújhatta a szél, máig emlékszem mesebeli színükre. Orromban érzem a felcserélhetetlen illatot, kakukkfű és bükköny, a ki tudja milyen bokrok, levelek, virágok és fű keverékét. Kikerültünk egy lápos részt, ahová inkább csak összegyűlt a víz, de egy gólyának éppen megfelelt, hogy békákra vadásszon. Félúttól már siettünk, mert nagyapámék faluja hegy tövében van, ha vihar jön, oda zúdul az eső, ott csapódik le szokásosan – ami a növényeknek üdítő, nem úgy az arra vándorlóknak. Közeledett a felhő. Mire a kertek aljára értünk, jócskán esett, és megáztunk, de még a vihar lezúdulása előtt sikerült fedél alá érnünk.

Kodolányi János, aki erdész fia volt, így ír A vas népe könyvében a közeledő viharról: „A zúgás, dübörgés közeledett. Úgy szakadt a sötétség a falura, mintha a pokol zsákja nyílt volna meg hirtelen. Az előbb még látszottak a távolabbi házak is, még ott hajladozott a nagy körtefa a maláka partján, még tisztán villogott egy-egy menekülő bíbic széllel birkózó szárnya s a szélkiáltó madarak is látszottak a magasban. Most meg már csak az látszott, ami egészen közel volt. A házak és fák feketék lettek s elfeketedett az ég is és olyan mélyen dőlt alá, hogy a földet söpörte vészterhes felhőivel.” Többször volt hasonló élményem: futottunk haza a mezőről, ahová veteményes, kukoricás, gyümölcsszedés miatt mentünk, nyomunkban sötét, gomolygó felhők, csapkodnak a villámok. Szent Borbála a villámcsapás és tűzvész elleni védőszent, december 4-én ünnepeljük. Mindig teljesen átéreztem, ha mesélték, hogy belecsapott a villám valakibe, mert láttam félelmetes viharokat közelről – ami gyerekként, kiskamaszként még nagyobbnak tűnhetett. Vad természet! Ijesztő, mint amikor anyám egy kígyóra lépett mezítlábasan gombaszedés közben, mert jó volt a füvön mezítlábazni. Vadságában is vonzó, a göcsörtös, odúkat rejtő, himbálózásra csábító ágú fákkal, patakkal, erdei tisztással, ami körülvett és olyan volt, mint egy bölcső, láthatatlanul ringatott.

Mostanában megint többet vagyok falun, egy házban, kétfalunyira a szüleimétől. Hegy aljában, mint a nagyapámé volt, csak még közelebb a hegyhez. A kertet újabban feltúrják az erdőből bemerészkedő vaddisznók, láttam rókát is estefelé, jött a szomszédból, szeme villogott a sötétben, ahogy távolodva eltűnt. Talán tyúkot keresett, de a szomszédban csak kutyával találkozhatott. Fűtés nincs a házban, ha télen arra látogatok, a szüleimhez megyek. Megesett régebben, hogy megérkeztem, és annyi hó hullott rövid idő alatt, napokig ki sem tudtunk mozdulni. Nem járt a busz és egyáltalán a járművek, hókotró is csak napok múltán érkezett. Anyám akkor kenyeret sütött, volt rá idő bőven, és még emlékezett, hogyan sütötte nagyanyám és dédanyám.

Csanda Mária