Van egy fa, egy körtefa a kertünkben. A legnagyobb mind közül. Méltóságteljes, szoknyás úriasszony. Kecsesen nyújtja karjait a négy égtáj felé, és tekintélyes lombozatával tekint le a kertre a magasból. Körülötte apró kis zöldek sorakoznak, ágas-bogas növendék gyümölcsfák, amiket én ültettem. Ezt a fát nem ültette senki, vadkörte.

A néni, akitől megvettük a házat, a környék legtehetősebb gazdájához ment férjhez még a századfordulón. Akkor még nem volt aszfaltos út a ház előtt, út sem volt, az egybefüggő birtok messze elterült az egész hegytetőn. A falunak ezen a magaslati pontján gyönyörű kilátás nyílhatott a Balatonra, míg be nem épült a falu. És a falunak ezen a védett részén éltek a helyi őslakosok. Miféle kutatásokból jöttek rá, azt nem tudom, de a sarkon egy szép emlékhely őrzi emlékezetüket. Mindenesetre ez a hely hordoz magában egy ősi világot, a hunyt időkből tartogat számunkra titkokat.

Annak az asszonynak, aki a tehetős gazdához ment férjhez, a férje halála után el kellett adnia földjeinek nagy részét, mindig egy keveset, hisz a falu épült-szépült. Az önkormányzat kivásárolta a telekrészeket, és azóta utak keresztezik egymást azon a helyen, hol egykor a legelőjük volt. Az idősebb szomszédok még emlékeznek azokra az időkre, mikor cselédként vagy napszámosként emelték meg a kalapjukat előtte. De mikor végleg magára maradt, és már a szőlőst sem bírta gondozni, eladta az utolsó kis földet is, és a házat, hol a gyermekei születtek. Nem bánta olyan nagyon, megvakult már, a szomszéd gyermekei vidították csak. Egy kikötése volt csupán, hogy jóféle emberek lakják, és ne rombolják le a vert falú, tornácos házat. Így lett az ő a háza a mi házunk, és a kertje a mi földünk, igaz, sokkal kisebb, mint az eredeti, de még így is az egyik legnagyobb kert a faluban.

Mikor megmutatta a kertet, elhanyagolt őserdőnek tűnt, alig tudtuk végigjárni, úgy benőtte a sok fa, bokor, a gaz. De a néni ezt már nem láthatta, büszkén sorolta a gyümölcsfákat, tizenhármat. A nagy körtefát talán nem is említette, mert hát ez a fa…

Na most, ez a körtefa az a pálinkakörte fajta, vadóc, kisszemű, de nagyon illatos. Becézgetik sokféle néven, de a legkedvesebb neve az, hogy vackor. Apró kis körték roskadoznak rajta minden évben, akkor is, ha túl forró a nyár, akkor is, ha rettentő telek járnak mifelénk. Ez a fa mindig terem. És minden évben kínoz minket a földre hulló termésével. Mert ezt a körtét, ha megeszed, a vécén lesz a helyed, figyelmeztetjük egymást viccesen. Nemhiába ragasztották rá a fosós körte kifejezést. Pálinkának viszont kitűnő, ha fel bírod szedni a földről. Merthogy százával potyog egy hónapon át a nyári szezon kellős közepén, júliusban. Egy ideig küzd az ember, szedegeti, eszegeti, gyűjtögeti, de csak óvatosan, mert ilyenkor a darazsak ellepik a kertet, és a termésre rávetik magukat. Dézsmálják, eszik, tépik, bevadulnak teljesen.

Éppen ezért elhatároztam, hogy bármennyire is szeretem kertünk ékét, nem bírom tovább elviselni ennek a ragaszkodásnak a kínzó terhét. Kivágatom. Lesz belőle télire fűtőanyag, az is nagy dolog, meleget ad a hajléknak… Az írói képzelet szárnyalásával szépítettem meg a gonosz valóságot.

Éppen akkor, mikor gyilkos tervemet kieszeltem, észrevettem, hogy egy kis bokor növekedik alatta, pár méterrel odébb a törzsétől. Jaj, még csak ez hiányzott! Ne legyen ebből még egy! Nem bírok már így sem vele, a rakoncátlan némber idefiadzik a kertbe, holott épp szabadulnék a fajtájától! Ekkor már elhagyott a költői képzelet, csupán a darazsak zsongása, rágószerveik félelmetes mozgása lebegett a szemem előtt. Gyilkos sátáni ösztönöm felbokrosodott, és kivágtam az apróságot. Ennek ellenére a következő nyáron megint ott kandikált a friss hajtás. Értetlenül álltam az effajta szívósság előtt. Újra és újra levágtam, kivágtam, kiástam, még a földből kikandikáló gyökeret is fejszével aprítottam, de nézzenek oda, már az elpusztítása utáni harmadik évben újra bokrosodott! Eltelt még egy év, és egészen kezdett elburjánozni az istenadta. Na, ekkor végképp bosszúra fogtam magam, és tüzet gyújtottam a bokor alá. Még bevallani is rettenetes, hogyan tudtam ilyen kegyetlen lenni, de amikor ott rohangál mezítláb két poronty – az enyémek ugye – a darázsünnep kellős közepén, valahogy könnyedébben látja az ember ezeket a dolgokat.

Szóval tüzet gyújtottam, körberaktam téglával, és összehívtam a családot szalonnázásra. Nem egyszer, többször is, egy egész nyáron át szalonnázunk a kis körtefa sírján.

A következő nyáron végre eltűnt. Nyomát sem láttam. Végre nem idegeskedtem a jövő felől, de nem telt el még egy év, tavasszal már ott kandikált a gyönyörű egy szál hajtás a nagyasszony mellett. Még csak nem is ferde vessző, szép egyenes törzsecske.

Akkor lassan megértettem valamit, és nagyot sóhajtottam. Milyen buta vagyok én! Tudhattam volna, hogy a legkitartóbb fajta mindig az, akit a legjobban gyapálnak.

Most is itt van előttem, és gyönyörködöm ebben a kis fácskában. Olyan szépek együtt, az asszony és a fia.

Mondanom se kell, a szépasszonyt sem vágtuk ki, mert nem vállalta senki. Jól ismerik a környéken ezt a fát, ami már akkor itt állt, mikor a gazdáé volt az egész hegytető. Ez a fa olyan régi, mint a ház, az meg elmúlt már százötven éves, azt pedig kivágni bűn. Mondta a favágó egyenesen a szemembe. Elszégyelltem magam. Ha tudná, hogy én még tort is ültem a picinye hamvain!

Ott állnak hát a kertben, és arra gondolok, nem véletlenül kaptam én ezt a leckét a teremtőtől. Nekem is van egy fiam, nem is akármilyen. Olyan gyapálni való. Egy igazi kis vackor. Aztán meg én is egy terebélyesedő szépasszony vagyok már. Az én sarjam is milyen szép szál legény lett, és büszke is vagyok rá, mert azt tartják róla, hogy ő az a legkitartóbb fajta, akit bizony a legtöbbet gyapáltak.

Tallián Mariann