Hegedűs Imre János írása Vári Fábián László Koponyámban gyertya – 100 vers (1969–2019) című kötetéről

Aki a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben – magyarként – Romániában élt, és könyvet vásárolt, megszokta, és, sajnos, természetesnek tartotta, hogy a belső címlapon az Uzsgorod földrajzi név jelölte a kiadás helyét, s azt is, hogy valahol, apró betűkkel, nagyvonalú megjegyzés áll, mármint az, hogy a Magyar Népköztársaság és az SZSZKR közös kiadványát tartja a kezében.

Egy kor, amelyben bűn volt a tudás. Szorgalmas szervek garantálták a teljes sötétséget geográfiában és históriában, a történelem igazságainak feszegetése volt az egyik biztos út a börtönajtó felé. A proletár internacionalizmus nevében-jegyében dúlt, dühöngött a sovinizmus, s olvasztottak be népeket, nemzeteket, nemzetiségeket. Az átlagolvasónak fogalma sem volt arról, hogy Uzsgorod igazi neve Ungvár, arról sem, hogy ez a föld a Rákócziak földje, Zrínyi Ilona földje, Kárpátalját Kárpát-Ukrajnának emlegette még a sajtó is, diffúz fogalmak keringtek az agyban arról, hogy az irdatlan nagyságú, hatalmas és dicsőséges Szovjetunió melyik sarkában húzódik meg ez a táj, ahol talán magyarok élnek.

Ebből a mélységből kellett kimásznia a magyar nemzettest fiainak. Ezt az obskúrus, ezt a mesterségesen kitermelt tudatzavart kellett eloszlatnia a kárpátaljai magyarságnak, ki kellett izzadnia az igazgyöngyöt az iszonyatos nyomás alatt, föl kellett növelnie a talentumot, gondoskodnia kellett a termelt szellemi javak karátjairól.

Tektonikus kéregmozgások következtek be, széthullt a világbirodalom, a licitálás kalapácsa lecsapott, Ukrajnának ítélte, adta, dobta Kárpátalját.

De csúcs keletkezett a tektonikus gyűrődések következtében, irodalomban Vári Fábián Lászlónak nevezik ezt a csúcsot.

Örömmel közeledünk alakjához. Lírája karátos, személyisége vonzó, irodalomkedvelők társaságában legendákat mesélnek nemes szerénységéről, finom modoráról, baráti szava mindenkit lenyűgöz.

Jók, hasznosak ezek az ismeretek új kötetének megközelítéséhez.

Kismonográfiának is beillő, 59 oldalas utószót írt a szerkesztő, Jánosi Zoltán, választhat az olvasó, ha azonnal mélyre akar merülni, fordított sorrendben kezdi az olvasást a tudós kezét fogva, de bele lehet temetkezni a 100 vers tengerébe spontánul is, elölről kezdve, és kellemes (Vagy inkább izzó?) kábulatban élni át Vári Fábián Lászlóval a szellemi szimbiózist.

Az első lírai megnyilatkozás a kötetben egy mezőségi ballada-feldolgozás: Három árva. A dráma, a tragikum műfaja illő az ő sorsához. A lapalji megjegyzés szerint Szűz Mária igazítja útba az árvákat.

Milyen ez az út? Milyen az ösvény? Hová tartanak az árvák? Mi vár rájuk az út végén? A sűrítés olyan méretű, csak idézni lehet, kommentálni nem: „Túl az elperelt földeken / Látsz-e más hazát, Asszonyom? / E vérző ösvényen tovább. / Mostohaanyaországba?” Kimondhatjuk most már, Uzsgorodtól Ungvárig tart ez a vérző út.

A kötet második verse friss fájdalmat kavar. Farkas Árpádnak ajánlja. Most veszítettük el őt, a legerdélyibb költőt. Költői levélváltásuk irodalomtörténet. Mindketten a hűség, a helyben maradás zsoltárait írták, énekelték, és aszerint élnek-éltek: „E földről el nem futhatok, / s meg sem halhatok készakarva. / Feszül rajtam a bánat inge / kikeményítve, kivasalva.” (E földről… Farkas Árpádnak)

Miután átestünk a lelki megrendülésen, figyelő tekintetünk és pszichénk a Vári Fábián-líra más aspektusait veszi birtokába. A tragikus alaphang nem változik, az mindvégig megmarad, de fölzeng a humánum, a morál, a tisztesség gordonkahangja, s ha van szemünk a látásra, fülünk a hallásra, kihallatszik abból daliás Balassi Bálint méltósága, gőgje, Mikes Kelemen bujdosásban is őrzött hűsége („lelkünk holdfehér vásznaira / Isten árnyéka nehezül” – Útban Törökország felé), fölmeredezik a megborzongott égbolt Fehéregyháza fölött, s őrnagy pusztulásán búsongva elnémulnak a pacsirták.

Megszólítja Adyt, Gyóni Gézát, József Attilát, Szilágyi Pistát, Illyés Gyulát, Fekete Gyulát, Csoóri Sándort, Nagy Lászlót, Görömbei Andrást, Nagy Gáspárt, Utassy Józsefet, Nyirő Józsefet… Ne soroljuk tovább. Történelmi árvaságra ítélt magyar költő így alapít magának családot, szellemtársait gyűjti maga köré, velük utánozza, mímeli a bibliai legenda mestermunkáját, velük, általuk teremt magyar földet a lába alá, magyar eget feje fölé. S mindezt úgy teszi, hogy az olvasó örömsikollyal kiált fel: Úristen! Ez az ember tud magyarul!

Méltóságos a főnév a Vári Fábián László versben, mert mindenik, mint falban a téglák, a helyén van, ismerik a számnevek a helyes arányt, igéi száguldanak mélységben, magasságban, kemények a ridegtartáson fölnevelt névutói, gumós gyökérzetűek a névmások…

Jelzőiről idézzük az ő vallomását: „jelzőim úgy gu- / rulnak szerteszét, / mint földmorgáskor / dob bőrén a borsó” (Mire vagy jó) Tudjuk. Gárdonyi is megírta. Dobra helyezett borsószemek rezdülése jelezte, ásnak, robbanószert helyeznek el a vár falai alatt.

S van még egy aspektus, ami a magyar lírában természetes, megszokott, de a XXI. század lézerágyúval roncsolja szét azt. És ez a keresztény kultúra. Ismét egy önkénytelenül feltörő kijelentés: Vári Fábián László – keresztény költő. Nem a vallás, nem a hitközösségek költője. A keresztény kultúra lírikusa. Európa fundamentumát képező kereszténység egyik építőmestere.

A magyaros verselés kellemes, kedves ritmusában mondja el az Evangélium súlyos történetét, Heródes gyermekgyilkoló őrületét, de a borzalmak fölé emelkedik a kisded Megváltó tündöklő alakja. Kevés ilyen Krisztus portré született képzőművészetben, irodalomban, mint ez. Festőket túlszárnyaló teljesítmény: „Éji selyemszálból / van fonva / a haja, / mint az ébredő nap / ragyogó homloka, / szeme két gödrében / ikerpár / csillag ül, / valóban az Isten / fia ő / egyedül.”

Most már csak olvasó kerestetik, nemes poézist szerető olvasó, és akkor, az által tökéletes lesz Vári Fábián László világa.

(Magyar Napló, 2020)