A gádorban áll, nagyapám kezét fogja, mosolyog. Haja szoros kontyba fogva, arcára barázdákkal írt üzeneteket az idő. Megsárgult fénykép az asztalon. Ő a nagyanyám, akit öregasszonynak láttam már akkor is, amikor óvodás voltam. S bár közben felnőttem, az idő pedig tagadhatatlanul haladt mindkettőnk felett, őt sosem láttam idősebbnek. Csupán alacsonyabb lett, a haja pedig barnából hófehérre váltott.

Levendulalabirintus közepén ülök. Lila álmok kerítenek hatalmukba, bódít az illat, tán ilyen lehet az ópiumbódulat. Távolból kontyos öregasszony jön felém, kezében csokornyi virág. Csak akkor ismerem fel benne nagyanyámat, amikor megszólít. Akár a tanítványok, akik először nem ismerik meg a feltámadt Jézust, amikor csatlakozik hozzájuk útjukon. Nagyanyám mosolyog és felém nyújtja a csokrot. Lila ez is, akár az orgona, ami a kedvence volt, s amely a kis ház előtt virított. Nagyapám minden évben leszedte a virágát és bevitte nagyanyámnak. Aztán fordult a világ. Nagyapám utolsó évében már csak ült egy nagy fotelben. Senkit nem ismert meg, de nagyanyám kezét megcsókolta, amikor bevitte neki az utolsó szál orgonát. Lekuporodom a földre, egészen közel húzom magamhoz a csokrot, amit az imént nagyanyámtól kaptam. Orgonaillata van. Felülkerekedik a bódító levendulaföld többezer virágának illatán.

Nagyanyám üzenni akar, tudom, érzem. Az utóbbi napokban egyre többet gondolok rá. Érett gyümölcsű eperfa alatt állok meg a Balaton-parton. Eper, mondom a velem lévőnek, aki állítja, hogy ezt náluk szedernek mondják. Megnézem az interneten, mielőtt vitába szállnék vele. Megtudom, hogy az apró, édes gyümölcsöt termő fát a Dunántúlon valóban szederfának hívják, míg az Alföldön epernek. Nagyanyámék kertjében két hatalmas, lila epret termő fa is állt. Gyerekként állandóan felmásztunk rájuk, főleg, amikor érett a gyümölcs. Estére mindenünk lila lett, kaptunk is érte, főleg, ha ünneplőben csináltuk mindezt. Ilyenkor nagyanyám a védelmébe vett bennünket: gyerekek!, mosolygott, a mosógép meg mindent kimos. A mosógép valóban kivette az eperfoltot, az idő pedig elmosta a régi emlékeket, egyre fakóbbak a júniusi délutánok, amelyeken nagyanyám ölében ülve falatozom a szilvalekváros kenyeret. A két hatalmas eperfa a házzal együtt idegenek kezébe került, ma már csak hűlt helyük van, a telekre hatalmas házat húztak. De a Balaton-parti két eperfa áll, ha árnyékukba állok és megkóstolom az édes epret, érzem nagyanyám meleg ölét, és látom a mosolyt az arcán futó ezernyi ránc között.

Nagyanyám üzenni akar, tudom, érzem. Győr környékén élő barátaimnál jártam a közelmúltban. Szederbokorra lettem figyelmes. A bogyók, akár egy mennyországi sürgöny titkos betűi, szintén nagyanyámtól hoztak üzenetet. Hallom, ahogy kérdi: emlékszel, Babikám? Hogy is feledhetném nagyanyám szederbefőttjét, amely édes volt és varázserejű. Az erdőben szedte a bogyókat, aztán befőzte a vadon termett fekete gyümölcsöt. A gondosan bedunsztolt üvegek egy idő után a stelázsiba kerültek, s többnyire akkor vette elő, ha valaki beteg volt a családban. Mert a szederbefőttnek gyógyító ereje van, ezt már mi, gyerekek is tudtuk. A gyümölcsöt kiettük a sűrű, cukros szirupból, amit aztán szépen beosztva, kis adagokban lehetett meginni, akár a kanalas orvosságot. Íze ma is a számban van, bár legalább harminc éve nem ettem nagyanyám szederbefőttjéből.

Most, hogy újra megpillantottam a szederbokrot, elárasztottak az emlékek, láttam nagyanyám száján formálódni a szót: semmi baj nem lesz, Babikám! Tudom: ha ő mondja, úgy is van. S ettől kicsit könnyebb lesz holnaptól minden.

Döme Barbara