Kislányként nem szerettem beszélni. Sokszor azt éreztem, hogy nem tudom pontosan kifejezni szegényes szókészletemmel azt, amit gondolok. Nem voltak ezek bonyolult dolgok nyilván, leginkább érzelmek cikáztak a fejemben: lelkesedés, csalódás, megbántódás, máskor túlcsorduló szeretet. Semmit nem hagytam pedig válasz nélkül, sőt! Mindenkinek megpróbáltam válaszolni (képzeletben), regénnyi érvet, feleletet gondoltam ki, de egyikkel sem voltam elégedett, nem tartottam elég meggyőzőnek, drámainak őket – a hatásvadászat igényétől már akkor sem voltam mentes –, így általában el sem jutottam a kimondásukig, csak hallgattam. Inkább képzeletben éltem, mint a valóságban.

Képzeletbeli életemhez illő társakat is kellett keresnem, mert a velem egykorú kislányokkal, kisfiúkkal nem nagyon vergődtem zöld ágra, de leginkább semmilyen közös ágra sem. Ez nem zavarta őket, a saját gondjaikkal foglalkoztak: ki kibe szerelmes, és ha nem, miért nem. Cserfes kis mondatokban mondták naphosszat egymásnak véleményüket a fiúkról, a dadusokról, a karbantartó bácsiról, fújták, ami éppen az eszükbe jutott. Engem sem ezek a témák, sem a kisfiúk nem érdekeltek, igazi, felnőtt királyfival pedig meglehetősen szegényesen volt ellátva az a szűk, behatárolt kis világ, amely nap mint nap körülvett. Bujkáló mesehőse voltam az életemnek, mint valami álruhás királylány, aki bele van kényszerítve a borzalmas kisszandáljába és rövid szoknyácskájába, miközben képzeletben üvegcipellőt hord, és aranykanállal kevergeti reggel a kakaóját.

A mesékhez fordultam vigaszért, és az sem véletlen, hogy azokkal a mesehősökkel tudtam legkönnyebben azonosulni, akik képesek voltak állatokká változni, vagy növényi testbe bújni. Ez az átváltozás izgatott a legjobban.

A világszép nádszálkisasszony volt az egyik kedvencem. Azt hiszem, őt rajzoltam le legtöbbször magamnak. Hogy szépek voltak-e a rajzaim, azt nem tudom, nekem tökéletesen megfeleltek. Olyan szép volt, amilyen csak lehetett, amilyenre a színes ceruzáim képesek voltak, és természetesen titokban én voltam ő, az elvarázsolt mesehős, aki egyszer majd kibújik növénytestéből, ereje megsokszorozódik, eléri a képességei teljét, és az igazi szabadságát is. Bíztam abban, hogy így lesz, mert nem lehet máshogy. Szerettem volna három nap alatt felnőni, hogy tehessem, beteljesíthessem utána az igazi dolgomat. Hogy ez pontosan mi volt, azt még akkor nem tudtam, de hogy valamire hivatott az életem, azt erősen hinni akartam.

Az életünk nem egyenesen ível fel: a rend, a rendezettség időről időre felbomlik, a mélységek és a sötétség megtapasztalása sem kerülhető el. A mesében a kút, a barlang, a sötét erdő, az alsó világ ennek a helye. Megesik, hogy el kell hagynunk egy időre a megszokott életünket, a tudatos részünk elől rejtett, legbelsőbb világunkba vezet az utunk, és meg kell tanulni állatbőrbe varrva is méltósággal élni. De ha a zuhanásokat, rendezetlenségeket, szétdarabolódást állomásként fogjuk fel – és nem végállomásként –, akkor nem kell megijednünk tőlük: utána megy majd tovább az utunk, sőt, talán egy magasabb, fényesebb szinten folytatódik.

Az átváltozás-visszaváltozás a mesékben leginkább éjszaka történik, szerelmeskedés közben, és meghatározott személy megtalálásához kötött. Ettől sokáig megrémültem: jobban szerettem volna, ha nem egy másik félre lennék utalva, nem csak a segítségével érhetném el az igazi formámat, ha saját magamat is képes lennék összeragasztani. Ma már inkább úgy gondolom: nem mások tudnak megmenteni, de segíthetnek abban, hogy megmentsem magam. Sokáig azt gondoltam, hogy az utamat egyedül kell bejárnom. Ha elesem, magamat bekötöznöm. Senkire nincs szükségem, mert az igazi hős magányos hős, ő létezik csak, meg a szent küldetés. Rá kellett jönnöm, hogy ez így illúzió. Szükség van segítőkre, társakra, hamarabb és kevesebb zsákutcával jutok el a célhoz (és az igazi önmagamhoz), ha hallgatok a tapasztalatukra, szembesítenek esetleg a gyarlóságaimmal, vagy bátorítanak – esetleg semmit nem tesznek, csak a jelenlétükkel és saját küzdelmükkel erőt adnak nekem. Igaz, nem mindenki segítő, aki annak látszik, de a hamis idővel úgyis megmutatkozik, azt pedig magam dönthetem el, kitől és milyen módon tudok segítséget elfogadni. Ám ha nincs tükör, visszajelzés, tanács, iránytű, könnyű elveszni.

Felnőtt lettem, ha nem is három nap alatt. Sokszor nem félek már kimondani azt, amit gondolok. Nem félek a pontatlanságoktól sem, igaz, törekszem arra, hogy a lehető legigazabban fejezzem ki magam. Nem merem még egész napra levetni a tüskés vadgesztenye-burkot, és talán sokszor bujkálok is, ha nem is nádszálban, de mozdulatlanságban, a félelmeimből épített és rám meszesedett csigaházban. Ha viszont el tudok indulni, ha észreveszem azokat, akik segíteni tudnak és akarnak is, akkor talán magam mögött hagyhatom azt, ami nem volt életképes bennem. Nem elfelejtve, hogy a részem volt, de nem is hurcolni a végtelenségig tovább. Ahogy a kiscipőink közül sem rakunk el mindent, mert tele lenne a polcunk velük, nem férne rá az, amit most hordanunk kell.

Az emlékezet fiókja óriási, az összes régi cipőnk, életünk belefér. Ott van a végleges helyük.

Mirtse Zsuzsa