Nagymama kezén elnevezzük az ereket. Ez a Duna, ez a Tisza. Itt folynak össze. Tartsd felfelé a kezed, akkor nem látszanak!, nevetek rá. Kilenc-tízéves kislány lehetek, ő a karosszékében ül, én a csücsikén. Gyerekkezemben tartom madárkezét.

Szerettem nagymamával lenni, s persze nem csak azért, mert jól tudott főzni. Levesekben például világbajnok volt – csakhogy én sokáig nem szerettem a leveseket. A piros színűeket igen, a meggylevest igen, a sápadt almalevest igen, de az áttetsző aranyszínűekkel mindig meggyűlt a bajom.

Tényleg nem ízlik? Tényleg nem. Elfogadták, nem erőltették, csak sajnálták, szegény én.

Évekkel később, még mindig tizenéves kislányként a Duna holtága mellett sétáltam apáékkal. Október volt, hűvös, karmolós október. Jó nagyot jártunk, végig a kedvenc partszakaszunkon, megcsípett a hideg a végére, és éhes is lettem. Sőt, egyre éhesebb. A harcosok nem panaszkodnak, s mert én harcos akartam lenni, csak magamban nyavalyogtam, miközben megpróbáltam nem gondolni arra, hogy éhes vagyok, és fázom.

Zárva voltak már a környék helyei, nem érte meg ősszel működtetni őket, egyedül a rönkökből épült kiskocsma tartotta még magát. Lélekmelegítőért jártak oda az emberek, mert beszélgetni, lelket melegíteni októberben is kell, hétvégén kiváltképp. Oda tartottunk abban a reményben, hogy talán valamilyen ételt is kínálnak. Nyáron sütöttek halat, kolbászt ott, hátha. Ahogy közeledtünk, láttam, hogy nincs veszve semmi: a hosszú gerendapadokon emberek ültek, és előttük nemcsak féldecis pohár volt, hanem tálcák is, a tálcákon pedig tányérok. Itt esznek!

A pulthoz mentünk, beálltunk a pár emberből álló sor végére, én pedig rögvest a palatáblát kezdtem vizsgálni. A sör, bor, pálinka még nem érdekelt, ám a második oszlop első sorában lévő titokzatos feliraton megakadt a szemem: Csontleves. Soha nem ettem még ilyet. A neve is izgatott: ősinek, vadnak és titokzatosnak tartottam. Barlangot képzeltem hozzá, állatbőrbe öltözött húsos, szőrös férfiakat, akik az üst körül táncolnak. Egész szertartást láttam magam előtt, de prózaibb okom is volt: előttünk is azt kért egy bácsi és egy néni, engem pedig rabul ejtett a cserépcsuporban gőzölgő leves látványa.

Én is ilyet szeretnék… – böktem ki. – Éppen ilyet.

De meg fogod enni?, így Mama. Meg! Így én.

Próbáljuk meg, mondta Apa, de az is lehet, hogy nem mondott semmit, csak kért mindenkinek egy-egy adagot. Mi tagadás, onnantól kezdve nem rájuk figyeltem: a világ egy tál forró levessé szűkült. Az első adag az enyém lett. A tálcával ügyesen egyensúlyozva eljutottam az egyik rönkfaasztalig, ott türelmetlenül vártam, amíg apa fizet, végül mindenki megérkezik.

Néhány kanál után kimelegedtem, amire pedig végeztem a csuporral, gyökeresen megváltozott a kapcsolatom a húslevessel: beleszerettem.

Onnantól kezdve vasárnaponként csakis azt kértem, hiába sorolták, hogy mi minden lehetne még. Szerelmünk felbonthatatlannak és tartósnak bizonyult. Odavoltam a marhahúslevesért, a gyöngytyúklevesért, fácánlevesért a világ végére is elmentem volna, de silányabb napokon még zacskós májgaluskalevesre is vetemedtem. Amikor már az országot jártam, céltudatosan vadásztam rájuk. A legjobb májgombóclevessel például Szegeden randevúztam: egy útszéli kis étteremben találtam rá. Gondoltam, azt rendelek, gyorsan belapátolok egy tányérral, utána még biztonságosan elérem a vonatot. Jócskán megmérték az adagot, tálban adták fel, apró merőkanállal. Elbántam az egész levesestállal egyedül.

Onnantól kezdve, ahányszor Szegeden jártam, ki nem hagytam vele a légyottot – pedig visszagondolva nyilván semmi különös nem volt benne, de a szerelem vak és elfogult.

Tudtam, hogy fácánlevesért Óbudára kell menni, és azt is, hogy kifogástalan erőlevesre (valamint utána velős pirítósra) hol számíthatok. Rejtett, titkos háló csomópontjai között vezetett az utam, merőkanalak és levesestányérok között. Ezek az útvonalak úgy szőtték át akkori életemet, ahogy nagymama kezét az erek. Duna, Tisza partján, belvárosban, Sváb-hegyen, sztráda melletti pihenőhelyeken – változatos helyszíneken hódoltam szenvedélyemnek.

Érzéki kapcsolatom egészen addig tartott, amíg egyszer, évekkel később egy Balaton-parti teraszon bele nem kóstoltam kíváncsiságból útitársam halászlevébe. A gyönge halhús, a testes, vöröses színű lé és a ropogós kenyér triumvirátusa letérített az utamról. Tudtam, hogy újabb fejezet kezdődik életemben, új szerelem – de én ugyanolyan kiszolgáltatott leszek.

Mirtse Zsuzsa