A falu első covid-halottja az utolsó volt.

Az utolsó olyan ember, akit bárki sajnált volna, és bárki remélni merte volna, hogy „elviszi az ördög”. Csak Ani mondogatta időnként vigasztalásul, hogy:

– Az ilyet előbb-utóbb elviszi az ördög.

De ő is inkább utóbb, a távoli, szebb jövőben hitte jóslatát valóra válni.

A ravatalozóba csak a korlátozott számú rokon ülhetett le. Cira Lacinak bőven voltak rokonai, mert a falu egyik régi klánjából származott, amely a hetvenes években erősödött meg annyira, hogy bolygatni alig merte őket valaki, még azután sem, hogy elvásott az a néhány évtized. A rokonok kitüremkedtek a ravatalozó elé is, és csaknem vegyülni kezdtek, csaknem leereszkedtek a falu többi lakójához, akik a korlátozások ellenére szép számban és szabályosan gyülekeztek a temetésre. A vagy száz, egymástól másfél méterre leszúrt fekete zászlórúd tetejében rózsaszín virágos maszk feszült, amit még az önkormányzat osztott az első hullámban. A védőtávolság miatt azonban nem a temetésekkor szokásos csönd honolt. A susmorgás megszokott volt egyéb temetéseken is, most viszont a kíváncsiskodó tömeg szája mozdulatlannak tűnt ugyan, de fölöttük hangfelhő morajlott, elkeveredve a tisztulórepülésre özönlő méhekkel, melyek a temető végébe helyezett kaptárakból pörögtek elő örömmel.

– Na, csak neked lett igazad! Elvitte az ördög, covid képibe! – suttogta át kiabálva Aninak valamelyik Imre bácsi, akinek koránál fogva már szabad volt bármit kimondani.

– De Imi! – érkezett innen-onnan az intelem, kendős-maszkos idős asszonyok mozdulatlan szájáról.

– De miér már? Hát nem megátkoztátok üket tik is ezerszer, amikor az apja beleszántott a kertetekbe, aztán meg azt mondta, az az övé, mert nem szóltál, hogy a tiéd? Az ilyet persze, hogy megbünteti az Isten – ugrándozott a valamilyen Imre bácsi a logika útvesztőjében.

– Hagyd már el, Imi! A múlt héten verte agyon az asszony a saját kicsi gyerekét. Nem hallottad? – kérdezte az egyik maszkos kendő.

Imre bácsi egy ideig hallgatott, majd halkabban ismerte be:

– Hogyne hallottam volna. Csak, bassza meg, elfelejtettem.

– Majd az Ani elmeséli. Tanúja volt – tette hozzá a maszkos kendő.

Ani úgy csinált, mintha nem hallotta volna. Remélte, hogy ez fölmenti majd a társalgás alól. Nem volt kedve sokadszor elmesélni a történetet. Már kívülről tudta a szöveget, amit a rendőrségi jegyzőkönyvbe is pont így diktált be. „Már délelőtt kezdődött a szokásos veszekedés a szomszédban. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mert az ilyen szóváltás mindennapos volt. Az asszony (Cira Éva), mint általában, a kertben dolgozott, vagy valami palántákkal foglalatoskodott, mert feketén kertészkedést vállalt a környéken. Időnként bekiabált a házba a gyerekeknek, hogy „Nem halljátok! Gyertek már ki segíteni! Mer csak. Mer azt akarom!”, majd békésen csinálta tovább a dolgát. Amikor a férfi (Cira László) is megjelent a kertben, akkor általában belekötött a feleségébe. Ez most is így történt. Rendszerint halkan fölbosszantotta a feleségét, majd amikor az magából kikelve üvölteni kezdett vele és a gyerekekkel, akkor megjegyezte: „Most is te kiabálsz. Nem értem, miért.” Ilyen körök után az asszony rendszerint agresszívvá vált a gyerekekkel is, pofonokat ígérgetett. Gyanítom, hogy meg is szokta verni őket, de nem látok át. Csak hallom a zajokat. Már amikor nem nyomja el őket a gépek zaja, mert a férfi asztalos, és a műhely előtt, az udvaron működteti a gépeit. A hangosabb szóváltásokra azért szoktam figyelni, hogy ha kell segítség, hívjam a rendőrséget. Mert ugye, önök csak akkor jönnek, ha vér folyik. De most csak a szokásos üvöltözés volt. Aztán az asszony kitöltötte a mérgét a gyerekeken, amikor azok kijöttek a kertbe. Valami fonást aztán megdrótoztak együtt, majd az asszony valamin megint megdühödött, és rákiáltott az egyik kisfiúra: „Na takarodjál be a házba azonnal!” A kisfiú azt mondta: „Jaj, anya, ne!”, de bement. Bement utána a nő is, és csönd lett. Magunk között szólva, én nem bírnám ki ilyen férfi mellett idegösszeomlás nélkül. Már csak azért is elküldeném, mert félnék, hogy agyon verem. Úgy tűnt, a dolog elül a szokásos menetrend szerint, mert az ebédszünetet meg szokták tartani. De aztán a nagyobbik kisfiú, aki olyan hétéves lehet, kiszaladt az utcára, és a szembeszomszéd ajtaján dörömbölt. Az apja utána, és megrántotta a gyereket a karjánál fogva, úgy, hogy az majdnem elesett, és azt ordította neki: „Vissza a házba! Agyon baszlak, hülyegyerek!” Ez szava járása volt, máskor is áthallatszott. Ekkor hívtam a rendőrséget.”

– De már késő volt – gondolta tovább Ani.

A rendőrség megvárta a hullaszállítókat. A fekete zsák nagy volt a kicsi testre, rögzíteni sem lehetett a tepsibe, ölben vitték ki. Az asszonyt a cseresznyefára felakasztva találták, fejjel lefelé, torka kikötve egy hajszálnyival a körfűrész forgó lapja fölé. A körfűrészt a rendőrök kapcsolták le, és leszerelték az asszonyt a fáról.

A pletyka két óra alatt elterjedt a faluban, és a találgatások házról-házra tényekként vándoroltak át, pedig nem lehetett tudni, ki ölte meg a kisfiút. Cira Laci azt terjesztette, hogy a felesége bolond, és ezt elhitte a falu nagyja. Az apraja próbált szólni, hogy de hiszen az előző feleségéről is ezt terjesztette.

Az előző felesége is eljött a Laci temetésére, elegáns fekete kosztümben, tűsarkúban, ahogy egy jogászhoz illik.

– Én azon csodálkozom – morajlott föl a maszkos massza rosszindulattal –, hogy egy ilyen büdös bunkó hogy tudott kétszer is ilyen okos, szorgalmas feleséget fogni.

– Maradjatok már el! Kezdődik a szertartás. Minek jöttetek, ha nem figyeltek a papra? – intett most Imre bácsi.

– Na mer te, Imi, minek jöttél? – kontrázott egy maszkos kendő.

– Hogy biztos legyek benne, hogy elkaparják a rohadt dögöt – válaszolta Imre bácsi, és tekintetét a pap fekete köpenyére függesztette.

Szilágyi-Nagy Ildikó