Számtalan megjelenési formája van az aljasságnak: ha például egy kisstílű, velejéig rosszindulatú és gonosz edző vagy tanár ok nélkül, öncélúan és kéjjel bántja a gyermekedet… az igen előkelő helyen áll a bosszúlistán. De rögtön nyomba utánuk ott van az utólagos engedelem.
Ízlelgessük csak ezt a szintagmát kicsikét, drága véreim és feleim!
Utólagos engedelmeddel megettem az irodában az ebédedet. Utólagos engedelmeddel nyilatkoztam (hülyeséget, mi mást?) a nevedben. Utólagos engedelmeddel aláírtam egy kölcsönszerződést a maffiával, ja, és bocs, de kezesnek írtalak be. (Értsd: a te kezedet vágják majd le, ha nem fizetek.) Utólagos engedelmeddel ékeskedtem a te tollaiddal. Utólagos engedelmeddel megdugtam a feleséged. (By the way, az ő engedelme is utólagos volt, tehát tékápé erőszak történt.)
De maradjunk csak a felzabált ebédnél a melóban. (Hogy ne vessen szét az ideg teljesen, azért.)
Olyan könnyen fűzzük/szúrjuk oda a mondatunk elejére ezt a totálisabszolút-közhely megjegyzést, felvezetést, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. (Biztos vagyok benne, hogy bár itt most épp kikelek ellene, az elmúlt évek során magam is számtalanszor használtam.) Pedig hát ez a világ legkevésbé természetes, legtermészetellenesebb (leg-emberitermészet-ellenesebb), legtermészetesebbtelenebb dolga.
Mert ugyan mit kezdjen az információval a címzett? Hiszen a baj megtörtént. A tej kifutott, a gyerek a fürdővízzel már a csatornában úszik, az étel meg lett éve („a macska fel van mászva a fára”), a tollak ékítették az arra érdemtelent, a maffia meglátogatott, és üres kézzel távoztak, de sajnos, az enyémmel, hogy a megmatatott asszonyról már ne is beszéljünk.
Mégis… mi a várás? Mi az elvárás? Mi a mondás célja? Egy redundáns információmorzsát közvetít, amivel nincs mit kezdeni. Egy teljesen ok- és céltalan mondat – amiből persze sok van a mindennapokban, de ha erre az egyre nagyon erősen rákoncentrálunk (mint ama paprikakoszorúra), és hosszan nézzük, elgondolkodunk, és ügyelünk rá, hogy gondolataink ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányba haladjanak, nemcsak nagy igazságoknak jöhetünk a nyomára, de igen durva és súlyos ontológiai és metafizikai távlatok és mélységek is megnyílnak előttünk… hogy az ember beleszédül.
Ugyanis itt a kulcs a visszafordíthatatlanság. A sorsszerűség. Tiszta, sőt színtiszta görög tragédia. Az eltört üvegvázát az úristen sem ragasztja eredetivé össze soha már, ahogy Poe hollója károgja. Mondanám, hogy meg van b…, de a mélységek fölé hajlás stratégiai nyugalmat igényel, különben beleesünk, mint légy a levesbe. (Utólagos engedelmeddel kivettem a döglött svábbogarat a levesedből, kár, hogy már megetted. Mármint a levest.)
Azt kell mondjam, sokkal jobb lenne, ha nem mondaná soha senki ezt a marhaságot. Utólagos engedelmeddel. Minden ellentmondásosságok legellentmondásosabbika. Jobb lett volna, ha inkább meg se tudom. Eltűnt az ebéd, learattad a nekem szánt babért, elherdáltad a kölcsönpénzt, mit mondjak, váljék egészségedre. De legalább ne mondd, érted, ne mondd!, ne forgass meg még egy tőrt ebben a tőrhüvelyben, ami a szívem, vagy mi!!
De mondja. Mondja a majom, jön bazsalyogva feléd, és mondja az ostoba arcával, még cinkosan hunyorít is hozzá. Már-már kacsint. Hiszen mi a dákónak ugyanazon a végén vagyunk, jelzi – sőt: inti – e kacs.
Ne mondd!!! Legalább ne mondanád.
De mondja.
És hogy miért mondja? Mert akármilyen elvetemült pacák is, érzi, hogy vaj olvadoz a füle mögött. Hogy hibázott. Hogy ezt el… brontotta. Nem kicsit, nagyon. Érzi bizony, és ezzel az érzeménnyel kevés ember tud tartósan együtt élni. A pszichopaták igen, bár belőlük van kevesebb. Vagyis nem, de ez most messzire vezet(ne), ezért (ne) is kezdjünk bele.
Megbocsátást vár! Nemcsak közöl, nemcsak informál, hanem azt várja, hogy mi bárgyuljunk le előtte, és mondjuk azt: nem baj, Lackó. Jól tetted, Fecó. Á, igazán nincs mit, Datesz. Legyünk/Maradjunk barátok továbbra is. Louis. Rá se ránts (pedig rárántott a rohadék), Dick. Ne törőgggggy, Mózsi, ahogy a székelyek mondják. (Persze, csak ha nem őket érinti az utólagos engedelmezés.)
És így teszi, akaratán kívül, teljessé az alázást.
Igen, a legdurvább mondatok közül való a fenti, pedig csak két szó, és egyik sem csúnya, sőt az engedelem kifejezetten szép. És mégis, és mégsem. Így van, nem jól van. Még ha futólagos engedelem volna. De nem az, hanem utólagos, hogy a fene enné meg.

Nagy Koppány Zsolt