Szutykos arcát egészen megszépíti a mosolya, ahogy közelít felém, azt érzem, meg kellene simogatnom a kócos haját. Nehogy megtedd!, figyelmeztet útitársam, majd azt is mondja, szorítsam magamhoz a táskámat, mielőtt kizsebelnek. Mire körülnézek, már legalább öt kisgyerek van körülöttem. Utcagyerekek. Brassó, 2022 szeptembere.

Bár Erdélyben évente többször is megfordulok, Brassóban most jártam először. Mielőtt elindultam, brassói születésű barátaimat arról faggattam, mit érdemes megnézni, hová menjek, ha a városban leszek. Ajánlottak szebbnél szebb helyeket, izgalmasabbnál izgalmasabb programokat, de arra senki nem készített fel, ami a történelmi belvárosban fogadott. S bevallom, ez lelkileg igencsak megviselt. Ahogy öregszem, egyre jobban megráz egy-egy szerencsétlen koldus vagy elhagyott, lesoványodott kóbor kutya látványa, de ezekhez már hozzászoktam erdélyi útjaim során. S bár tudom, nem nagy segítség néhány lej adomány vagy egy szalámis zsemle, de azért mégis odacsúsztatom azoknak, akik kérnek. Régebben sokat ugrattak az ismerőseim, sőt volt olyan, hogy Temesváron egyenesen rám szabadítottak egy cigány családot azzal, hogy az a szőke nő mindenkinek ad néhány lejt, hozzá menjetek. Sokszor úgy indultam el Budapestről Erdélybe, hogy kis csokikat, rágót vittem magammal, legyen mit adni a kocsihoz futkosó gyerekeknek, amikor valahol megállunk. Szóval a koldulás nem idegen számomra, de az, amit Brassóban láttam, egészen megijesztett.

A Brassói Magyar Napokon tartottunk lapbemutatót, előtte azonban szétnéztünk a belvárosban, sétálgattunk kicsit a Fekete-templom környékén. Brassó tényleg lenyűgöző, semmivel össze nem hasonlítható hangulata van. Egyik kedves barátom ekkor figyelmeztetett először, hogy vigyázzak jobban az értékeimre, mert itt sok a zsebtolvaj. Pontosan nem értettem, mire gondol, de szorongatni kezdtem a táskámat, még ha túlzott óvatosságnak éreztem is az egészet. Egy óra sem telt el, amikor a fellépésre várakozva a Szent János téri színpad mellett egy megdöbbentő jelenetnek lettem szemtanúja. Két jól öltözött elegáns lány sétált el tőlem három méterre, őket öt koszos ruhás, mosdatlan, kócos kisgyerek követte. A legfiatalabb három-, a legidősebb hat-hét éves lehetett. A legnagyobb kislány hirtelen benyúlt az egyik nő táskájába, láthatóan ki akarta venni az abban lévő értékeket. Lefagytam a látványtól, s mire kiabálhattam volna, mert arra készültem, a hölgy megfordult és elkapta a gyerek kezét. Az meg sem rezzent, mosolygott, a többiek sem szaladtak el, mint ahogyan vártam. A nő nagyon toleráns volt, szó nélkül ott hagyta a gyerekbandát, akik, mintha mi sem történt volna, tovább vadászták következő áldozatukat. Én meg ott álltam, és nem tudtam, mit tegyek. Bevallom, nemigen mertem volna szembeszállni ezekkel az utcagyerekekkel. Amikor a többieknek elmeséltem a látottakat, azt mondták, a rendőrök semmit nem tudnak tenni az ilyen bandák ellen. A gyerekeket, ha egyáltalán el tudják kapni őket, beviszik az árvaházakba, de onnan újra és újra elszöknek.

A történtek után rákerestem az interneten a témára, és megdöbbentő adatokat találtam a Háromszék napilap internetes oldalán. Azt írják, hogy a friss adatok szerint „tíz gyermekből kettő éhezik Romániában, és tavaly 12 ezer gyermekbántalmazási esetet jelentettek a hatóságoknak – jóval többet, mint tavalyelőtt, de még mindig kevesebbet a valós eseteknél. Az áldozatok – napi 32-33 gyermek – nem csupán tudatlanságból vagy szégyenből hallgatnak, hanem azért is, mert az esetek alig 15 százaléka kerül bíróság elé. A gyermekek 46 százalékát a családban bántják: szidják, verik, éheztetik, elhanyagolják, koldulásra vagy prostitúcióra kényszerítik őket, és naponta kettőt-hármat megerőszakolnak. Azt is leírják, hogy hogy az Európai Unió kiskorú anyáinak ugyancsak 30 százaléka romániai, ezen belül a 15 évesnél fiatalabb gyermekanyák 44,44 százalékát adja az ország.” Ez valóban félelmetes adat.

A fellépésünket követően vacsorázni mentünk az egyik belvárosi étterembe. Az időjárás engedte, hogy a teraszon üljünk le. Még ki sem hozták az ételünket, amikor észrevettem, hogy egy gyanús asszony nézeget minket, tőle pár méterre egy kisgyerek ácsorgott, láthatóan összetartoztak. A kisfiú is erősen kémlelte a turistákat. A vacsorámat úgy ettem meg, hogy közben végig az ölemben szorongattam a táskámat és folyton a hátam mögé néztem. Sajnos, ma erre emlékszem legelevenebben Brassóból.

Döme Barbara

A cikk nem a fotókon látható gyerekekről szól, a felvételek illusztrációk.