Az orchideamagok annyira kicsik, hogy a szél fel tudja fújni őket a fák tetejére. Nem tartalmazhatnak tápanyagot, hiszen attól súlyosabbak lennének. Nincs hamuban sült pogácsájuk, üres hassal repülnek a fény felé, magasra, még magasabbra. De hogy a magokból növény fejlődhessen ki, külső segítségre van szükség: gombákkal szövetkeznek, azok látják el táplálékkal.

Ezen gondolkoztam a minap, miközben a reggelimet készítettem. Szombat volt, a hétvége első napja. Talán az összes nap közül a szombatot szeretem a legjobban: tele van ígérettel, reménnyel, lesz két napom minden lemaradásomat behozni (ugyan!), és végre annyit szöszmötölhetek a reggelimmel, amennyit csak akarok.

Hétköznapokon ez nem így van. A hétfőre még kihat a hétvégi rutin: ha komoly reggelire nincs is már időm, azért vágok egy szeletet a kedvenc kenyeremből, megpirítom vagy sem, finoman megkenem olívaolajjal, rákarikázok paradicsomot, dobálok rá bazsalikomleveleket, és indulhat a nap. Még az sem zavar, ha nem aludtam ki magam. Mert ugye vasárnap éjjel a legritkább esetben alussza ki magát az ember, oly érdekes késő estig a világ!

Kedden már fogytán a lelkesedésem, de azért egy gabonakására még futja: mialatt a kávém elkészül, zabpelyhet leöntök egy kis tejjel-mandulatejjel, éppen mihez van kedvem, belehajigálok diófélét, friss fügét, színes gyümölcsdarabokat, aztán elfelejtem az egészet. Cikázom a különféle helyiségek között fél pár zoknival, farmerrel a kezemben, közben tökéletesen megpuhul rémes kis keverékem, amire sikerül felöltöznöm, máris ehetem. A tetejére teszek még friss gyümölcsöt, hogy kinézzen valahogy, lefotózom, mert ez a mániám. Az utolsó pár falatot már lakáskulccsal a kezemben tömöm magamba, indulni kell, hogy elszállt megint az idő! Ahogy haladnak előre a napok, úgy apad a reggelire szánható idő, valamint maga a reggeli is: pénteken már jó, ha egy almával a kezemben száguldok ki az utcára, majd útközben megeszem alapon.

Emlékszem, évekig általában nem reggeliztem semmit. Egy bögre tejeskávéval a hasamban indultam el változatos útjaimra a városban, szerkesztőségekbe, tárgyalásokra, ügyeket intézni. Volt, hogy délután jutottam először ételhez. Nem értettem, miért szédülök. Miért vagyok feszült délután kettőkor. Megbántam azokat az éveket – ilyen szempontból legalábbis –, mert bár a böjtöt egészségesnek tartják, nem nekem való. Olyan voltam, mint azok a kis orchideamagok: hamuban sült pogácsa nélkül, üres hassal akartam repülni (gyakran csak kóvályogtam), és gombák helyett aluljárókkal szövetkeztem: annyi túrós batyut életemben nem ettem meg, mint ezekben az években. Tökmindegy kajákon éltem, szénhidrát legyen bennük, hogy ne ájuljak el –, nagyjából ennyire futotta az önvédelemből. Hétvégeken próbáltam behozni mindazt, amit hétközben legyalultam magamon: zöldségeket rágtam, reggelire lágy tojást főztem, ülve és ráérősen ettem, egészségesen, táplálóan – aztán este elmentem bulizni, mert azt muszáj.

A reggelizésről mindig is megoszlottak a vélemények, együnk, ne együnk, mit együnk és mennyit – a probléma nem új keletű. A Budapesti Hírlap 1912-ben így írt erről: „Ha az ember egész nap dolgozik […], a rendes polgári reggeli, mely egy csésze kávéból, vagy teából és kevés süteményből áll, egyáltalán nem elegendő. Erre vonatkozó kérdésre a legtöbb dolgozó fiatal nő kijelentette, hogy reggel akarva sem tudna többet enni, abból az egyszerű okból, mert nem éhes. Ez azonban csak látszat. A reggeli étvágytalanságnak oka ugyanis rendszerint az, hogy a fiatal nők legnagyobb része, akinek korán reggel hivatalba vagy üzletbe kell mennie, nagyon későn kel, az ágyból fölkelve azonnal reggelihez ül. Így aztán természetes, hogy nincsen étvágya.” Majd azt javasolja, hogy étvágytalanság esetén keljenek fél órával korábban, pihenjenek, esetleg olvassanak húsz percen keresztül újságot. Ez utóbbin már hangosan nevetgéltem. Elképzeltem a „dolgozó nőt”, aki reggel húsz percen keresztül újságot olvas. Ül a karosszékben, köntösben, falja a betűket, belföld, gazdaság, kultúra, a zöld rovatot ki nem hagyná, mert abban van a vitamin, miközben várja, hogy a gyomra a ghrelin nevű hormon segítségével éhségérzetről küldjön jelzést az agyba… Ezeket a sorokat szerintem nem nő írta. Munkába járó nő kiváltképp nem.

Újra beleolvasok az 1912-es írásba, most látom, hogy egy londoni orvos ír a tapasztalatairól, aki hosszabb időn keresztül figyelte a cityben dolgozó hölgyek életmódját és táplálkozását. Milyen különös! 2025-ben, Budapesten írom e sorokat, de reggelenként húsz perc újságolvasásra nem futná most sem, nekem sem. És nem csak azért, mert a reggeli újságolvasás kiveszőben van.

Mirtse Zsuzsa