Olyan gyakran írok ünnepekről, ünnepkörökről, sokat olvasok róluk, sokat gondolok az ünnepekre, sőt, egy ideje már igyekszem minden napomat ünnepként megélni. Most mégis itt állok március közepén, amikor már az egész lényem a tavaszra készül, amikor a hősökre, a márciusi ifjakra gondolok, mégsem az ünnep áll a figyelmem középpontjában. Helyette valami sokkal borzalmasabb: a háború. Az a háború, amely árnyékával igyekszik eltakarni 1848-at. Szülőföldem újra megtapasztalja, hogy a béke és a biztonság mindennél fontosabb. Mint mentsvárba özönlenek most Kárpátaljára és az Ukrajnát körülvevő országokba a háború sújtotta települések lakói. Hömpölyög a tömeg a határátkelőkön, és soha nem látott méreteket ölt az elvándorlás. Ünnepelni kellene, emlékezni, de csak halvány emlékeim vannak arról, milyen volt úgy ünnepelni Beregszászon a szabadságharc ünnepét, hogy ne zavart volna bele a háború szele. Az utolsó alkalom, amikor Beregszászon voltam március 15-én, 2019-ben volt. Zárt templomajtók mögött ünnepeltünk, rendőri felügyelet mellett. Mind attól tartottunk, hogy ránk zárják a templom ajtaját, és végünk is lehet. Voltak olyan ünnepeink, amikor a Petőfi szobrot kék és sárga festékkel leöntötték, amikor letörték a karját, amikor kitörték az oldaláról a kardot. Minden egyes március az elmúlt nyolc évben azzal telt, hogy vártuk a híreket: hol éri támadás a magyarok lakta településeket Kárpátalján. Most is csak árgus szemmel figyelek, és imádkozom. Úgy hiszem, mindent meg lehet szokni, még az ilyen helyzeteket is. Öt-hat év után, amikor megint jött a hír, hogy az emlékműveinket gyalázták, már csak legyintettünk. Tudtuk, hogy meg fog történni. Raktam úgy le koszorút, hogy a titkosszolgálat embere közben fotózott, hiszen milyen veszélyes is egy költő – koszorúval a kezében még inkább. Ez már a múlt, mondják, nem kell rá emlékezni. És valóban, igyekszem is, de teljesen hátrahagyni mégsem lehet mindent, főleg azokat a dolgokat nem, amik még mindig tartanak. Most, amikor látványosan szenved Ukrajna népe, még ebben a helyzetben is azért imádkozom, hogy a magyar emlékműveket, a magyar embereket ne érje több atrocitás. Túlságosan sokszor néztem végig az agressziót, hogy elhiggyem, vége. A szabadság hőseire való emlékezés, aminek emelnie kellene a lelket, a kokárda viselése, ami egyértelművé teszi a világ felé, hogy egy erős, csodálatos nép gyermeke vagyok, vajon ad-e elég erőt, hogy egyszer ünnepeljek, féltés nélkül. Divat most, főleg az elmúlt hetekben mindent jobban tudni. Divat belemagyarázni dolgokat helyzetekbe. A féligazságok embereket fordítanak egymással szembe, és a valódi szörnyeteg, a háború ránehézkedik a békés világra is. Nem tudhatjuk, hogy milyen évek előtt állunk, pár hete még a világjárvány súlya alatt nyögtünk, mostanra egy esetleges világháborútól rettegnek sokan. Én próbálok kívül maradni, felidézni egy olyan márciust, amikor még igazi volt a béke. Találok egy emlékkonzervet az iskolás éveimből, amikor Petőfi verset szavaltam, amikor kórusban énekeltük: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.

Lőrincz P. Gabriella