Ünnep

Velem szemben egy köpcös, bajszos, szakállas ember állt, homlokáról folytak az izzadságcseppek. Termetes alakja ide-oda ringott a dallam ritmusára, a tempót pedig a lábaival diktálta. A muzsika ütemére jó erőseket dobbantott. Kérges tenyerében egy porszívócsövet markolt, és úgy fújta, mint egy furulyát. Duzzadt ujjai a kilyuggatott műanyagcsövön futkostak fel-le, és a hangszerből egy népi dallam hangjai zengtek fel. Mi, nézők, ámulva hallgattuk. Kevesen voltunk a sátorban, és körbeültük a férfit, aki a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt elvarázsolta. Olyan beleéléssel játszott a vacak, selejtes tárgyból saját maga által készített hangszerén, hogy az ősi hangok hallatán még a könnyünk is kicsordult. A maroknyi néző az ünnepre gyűlt össze államalapításunk ezerhuszonegyedik évfordulóján, és a város programsorozatának műsorai közül ezt az előadást választotta.

Egy jurtában gyülekeztünk. A falra aggatott, tarka szőnyegeken a magyar nemzetségek címerei, és több mint ezeréves múltunkat idéző fegyverek sorakoztak. Az impozáns berendezés és a műanyag porszívócső furcsa egyveleget alkottak. A zenész ráadásul középkori viseletet hordott, és számítógépe segítségével vetítette ki az előadást kísérő fényeffekteket. Múltunk és jelenünk permanens szegmenseit ilyen ízléstelenül egymás mellé tálalva módfelett idegesítőnek találtam. Ugyanakkor volt az egészben valami esendő. Talán épp az, hogy ebben a hivalkodó kavalkádban – ami annyira jellemző mostanság – részesedtünk igaz és tiszta pillanatokból, melyek hatására történt velünk valami, ami jó. Elkalandoztak a gondolataim, és próbáltam válaszokat találni arra a felvetésre, vajon van-e valami összefüggés az esemény és a közönsége között? Létezik egyfajta kiválasztódás, miszerint ezen az áldott órán éppen ezek az emberek gyűltek össze?

Zavarba jöttem, mert eszembe jutott egy régi írásom a zenészek táltosszerepéről. Arról, hogy az ősközösségekben a művészet csírája több tízezer évvel ezelőtt a varázslás volt, az idézés. Az első zenei hangok, az első instrumentális dallamok zsákmányejtés céljából reppentek fel. A törzs összegyűlt, megidézték a vadászatot, a kör közepén pedig egy ember, a sámán karizmatikus erejével megteremtette a szakrális teret, melyben kapcsolatba lépett magasabb szférákkal. Ő és a közönsége segítségül hívta az égieket. Másnap a férfiak abban a hitben indultak el a vadászatra, az asszonyok, gyerekek abban a hitben várakoztak magukra maradva hónapokig, hogy a vadászok bőséges zsákmánnyal és épségben térnek majd haza.

Őseink ünnepén – amikor a sámán önkívületi állapotban tekergett a tűz körül, magával ragadóan kántálta az ősi rigmust, a parázs szikrázott, a füst a levegőbe kígyózott, és együtt ringatóztak az ősi dallamokra, doboltak ritmikusan, a dobbantások ütemére megrengett a föld – a törzs tagjai hittek abban, hogy a mindenható meghallja könyörgőn égbe kiáltó hangjaikat.

Egy pillanat erejéig az volt a benyomásom, hogy a velem szemben álló, átszellemült muzsikusban is megvan a tehetség a varázsláshoz, és az összesereglett ünneplők – köztük én is – elfelejtették a káoszt, mely körülöttünk uralkodik. Ez lehet a magyarázat arra, hogy miért pont mi gyűltünk ott össze. Hittünk a művészet teremtő erejében, és a sátorbejáraton kívül hagytuk zűrzavaros életünket.

– Na, kipróbálja? – nyújtott felém az előadó egy vízvezetékcsövet súlyos fémből, aminek a végére egy műanyag öntözőkanna tölcsérét applikálta. A fémcsövön szintén lyukak voltak. Kizökkentem a képzeletbeli utazásból, és mosolyogva intettem nemet. A férfi a szájához emelte és megfújta a hangszert: a dallam egy kürt érces hangján szárnyalt a magasba. Elképedten figyeltem. A kosarából újabb és újabb, a saját keze által készített hangszert vett elő. Volt ott vécépumpa, mely dudahangon szólt, felmosókészlet dobszerkónak álcázva, fatálak kartonnal fedve, csörgőhangszer gyanánt, műanyag és fémcsövek mint furulyák és fuvolák, szívószálak csokorban sípnak, és egyéb lakásból kidobott szemét, melyekből izgalmas hangszereket gyártott a saját kedvére. Mindegyiket megszólaltatta, és engem egészen biztosan elvarázsolt.

Elmerengtem azon a butaságon, hogy ha elpusztul a világ, és a disztópikus filmek, regények jóslata beválik, nem marad más utánunk, csak a szeméthalom, szenny és tört műanyag, fémdarabok, betontömbök, üvegcserepek, huzalok, csövek, kütyük maradékai és autómotorok darabkái halmokban tornyosulva, akkor akad majd egy csapatnyi ember, aki az ünnepen, például az ezerkétszázhuszonegyediken egy kiszáradt folyó medrében körbeüli a jövő sámánját. Ő a fémdarabokra lyukakat vág, a műanyagdarabkákra fémszálakat rögzít, a közönsége pedig áhítatosan dünnyögi nyöszörgő, könyörgő hangjait. Majd ha nem lesz más, csak pusztaság és szeméthalom, és felzendül a muzsika, a varázsló megpengeti a lantját és megfújja a kürtjét, a civilizáció tárgyi emlékeinek szemétdarabkáiból készített hangszereit, összeverődik egy maroknyi kiválasztott, aki hisz abban, hogy fenn az égben meghallják az énekét, miszerint vadászaik sikerrel járnak, és hoznak haza vacsorát.

Tallián Mariann