Nagyon egyszerű történet az enyém.

Van egy író ismerősöm, aki egy napsütéses szombati napon kilátogatott a Vörösmarty téri könyvvásárra. Szerény jelleme és kedves lénye folyamatosan kisebbségi érzésekkel küszködött. Ezen a napon azonban elhatározta, hogy nem foglalkozik semmi mással, csupán ünnepelni fog. A könyveket, az olvasást, az írást, melynek ő is élvezője, sőt szerelmese. Hisz régóta tudta már, hogy az írásnak nincs más értelme, mint a cselekvés, az írás maga.

Úgy böngészte laptopján a betűket, mint nagyanyja horgolt hajdanán hófehér terítőket a zongorára. A cserepes kályha mellett ücsörgött Blanka néni a százéves füles fotelben, és szemüvege mögül kilesve pillantott ki az ablakon, miközben sűrűn jártak az ujjai fel s alá a horgolótűkkel.

A könyvheti forgatagban, ami leginkább egy piacra hasonlított, a standokon felpolcolt színes-szagos könyvkínálat a paradicsom, uborka, eper színkavalkádjára emlékeztette, miközben a tömött sorokban nyüzsgő emberek között tolakodott a saját kiadójának standjához. Útközben megállt egy pillanatra, megcsapta a hőség, és hirtelen beszorult a tolakodó vásárlók közé. Hezitált, majd visszafordult, arra gondolt, most akkor ő hazamegy. De összeszedte magát, talán várják őt a standnál, a munkatársak is érdeklődnek felőle, előbb-utóbb telefonálni fognak. Eleve késésben van, eleve is nehezen indult el, mintha valami felsőbbrendű erő tolta volna vissza a hűvös lakásba.

Elhatározásához hűen, hősies hozzáállással, amit az ő esetében nem túlzás állítani, megkerülte a tömeget, és a standok mögött folytatta útját. Érdeklődve kukucskált a tér közepe felé, és most, hogy kiszorult a fősodorból, már vágyott is vissza. Ott vannak a nagy írók nagy könyvei, gondolta magában, talán mégiscsak fel kellene venni a versenyt a tolakodó tömeggel, befurakodni közéjük, és az első sorból válogatni, szemlélődni, ellesni valamit, amit ő biztosan nem tud, nem tudhat, hiszen ő csak egy műkedvelő.

Ismerősöm ezekkel a démonokkal küzdött, mint minden esetben, amikor az írásra terelődtek a gondolatai.

Vissza is ment a legközepébe, és újabb és újabb hömpölygésbe sodródva végül elvergődött valahogy a standhoz. Olyan volt az egész, mint a víz örvényében fulladozni. És nem túlzás ezt állítani.

A stand az utolsó pultok egyike volt. Kiesett a forgatagból, még árnyékba is borult. A könyvvásárra érkező kedves értelmiségiek a stand előtt elhaladva, kissé lelassították a lépteiket és érdeklődve nézegették az írót és a termékét. De gyorsan elkapták a tekintetüket, vonzotta őket a fényáradatban tündöklő belső kör, mintha mágnes húzná őket oda.

Ahogy ott ült ismerősöm kedves írótársainak gyűrűjében, jókedve nem áradt szét, de rosszkedve sem hatalmasodott el rajta. Sőt! Barátai megjegyezték, milyen nagy dolog ide eljutni, és dedikáltatni a könyveit. Kissé irigykedve pislantottak a szép, keménykötésű, bőven illusztrált kiadvány felé. Kedves ismerősöm nem feltétlenül értett egyet azzal, hogy ez lenne a büszkeség ideje, de nem fejtette ki véleményét, önuralmat tanúsított. Örült az előtte elhaladók kíváncsi pillantásainak, felületes beszélgetésekbe bonyolódott, így hamar eltelt az a kis idő, amit arra szánt, hogy ott ücsörögjön. Nem igazán jelentkezett érdeklődő, hiszen a kiadó nem hirdette meg a nyilvánosságnak az ő röpke idejét, így nem is lehetett érdeklődő, a pár baráton kívül, akiket ő hívott meg. Apró kis figyelmesség lett volna csupán, de ismerősöm megértő volt, hisz nem győzik azt a sok munkát és erőn felüli odaadó szolgálatot, amit a kultúráért meg kell tenni, mondogatta sokszor a kiadó védelmében. Ők talán megszokásból vagy könyörületből végzik a munkájukat, sajnálják szegény alkotókat, akik olyan sok időt és energiát pazarolnak el az írásra. Legyintenek, az írók egyébként is saját maguknak alkotnak, hisz már a világ sem kíváncsi a kultúrára, ez közkeletű tény, kár is beszélni róla, védekeznek.

Ismerősöm észrevett, és integetett nekem, sugárzott az örömtől, vagy nem is tudom, igazából nem is értem, minek örült. Meglepődtem ezen, hogy ilyen jókedvű. De igaza van, és ezt el is mondtam neki!

Kedvesem! Van a külső kör meg a belső kör. A farkasok és a bárányok. A népszerűek és a népszerűtlenek, a sötétben vergődők és a fénnyel teliek, a nomádok és a betelepedők, a keletiek és a nyugatiak, az ideátok meg az odaátok, és te bármit is teszel, sohasem kerülsz a másik oldalra.

De minek is? A farkas jóllakik a bárányhússal, a betelepülő rabigába hajtja a bennszülötteket, a keletiek nyomorát kineveti a nyugati társadalom, és még a gyomnövény is a fény felé fordítja a fejét. Utóbbi kakukktojás, mosolyogtam.

Nem a társasjáték a hibás, a játékszabályt vesztettük el. Azt pedig nem mi írjuk, hanem a pecsétes emberek. A profitot termelők. Akik letekintenek az árnyékosra és vállat rándítanak, majd markukat tartják a fénylő kör felé.

Ismerősöm elgondolkodott ezen, és bőszen bólogatott, bár az volt az érzésem, hogy zagyvaságnak tartotta a véleményemet.

Hazafelé a metrón megsajnáltam, és gyorsan írtam neki egy Messengert. Megdicsértem a blúzát, ami jólesett neki, mert háromszor öltözött át, mielőtt elindult volna könyvheti programjára. Akciósan vette egy outlet online áruházban, nem költött sokat.

Szivecskét is küldtem neki, bár meginogtam egy percre, az összetört szív talán jobban passzolt volna ehhez a találkozáshoz.

Tallián Mariann