Hét-nyolcéves vagyok. Van sok színes könyvem, tele szép képekkel. Vannak állatos könyveim, meg királylányos könyveim. A királylányosban is vannak állatok, ez jó. Az állatosokban nincsenek királylányok. Ez nem annyira jó. Nem baj, csak kár.

Szeretném kiszínezni a képeket, de már színesek. Ez sem baj, csak jobb lenne, ha meglennének fekete-fehérben is, hogy úgy színezhessem ki őket, ahogy én látom. Szerintem jobb lenne, ha mondjuk zöld színű lehetne a ruha, és ne legyen sárga haja az összes királylánynak. A gyíkot és az őzikét ugyanolyanra színezném, azt fölösleges máshogy.

Színezni nagyon szeretek.

Valahogy ki akartam nyerni a körvonalakat a rajzból. Szerintem zseniális technikát alkalmaztam, talán láttam valahol, talán én találtam ki, ezt nem tudom, de működött: pauszpapírral letakartam a képet, majd a fő vonalakat (az arc, a test körvonalait, a ruha díszeinek kontúrját) átrajzoltam puha grafitceruzával. Utána egy üres rajzlapra fordítottam a pauszt, lefelé a grafitvonalakkal, és újra átrajzoltam az egészet. A papíron, ha halványan is, de látszottak a vonalak. Ez éppen elég volt nekem, hogy primissimán rekonstruálni tudjam a képet. Egészen jól megtanultam rajzolni így, egyre magabiztosabban dolgoztam. Sok ilyen rajzom lett, egész gyűjtemény, imádtam birtokolni, és úgy színeztem ki őket, ahogy csak akartam. Biztos voltak ennél kifinomultabb, profibb módszerek is, de engem ez nem érdekelt: megoldottam, és ebben örömöt találtam. Megoldom, ahogy tudom. Ez volt mindig – szerintem ma is – a jelszó. Hogy hogyan, attól néha anyukám a fejéhez kapott. Szerintem a másolás és a vele járó ismétlés megnyugvást is adhatott: az engem körülvevő, akkor még számomra jórészt titokzatosan működő világban ez valamiféle biztos pont, fogódzó volt, hiszen a körvonalak sosem változtak, én tölthettem fel őket a saját ízlésem szerint egyedi színekkel. És ettől az enyémek is lettek e képek végleg, hiszen rajtuk hagytam a kézjegyemet, engem is megmutattak.

Az újrarajzolás a külső világot a saját világomba hozta be. A határok tiszteletben tartásával engedett újat teremteni. Nem éreztem ezt korlátozásnak, inkább kinyitott, lehetőségeket adott. Olyan volt talán ez nekem, mint amikor a mese hősei újra és újra ugyanazt az utat járják be.

A másolás jó dolog. A másolás a megőrzés és az átmentés egyik legősibb formája. Másolás során valami már meglévőt ismétlünk meg, látszólag a teremtés gesztusa nélkül. Pedig sokkal több és mélyebb ennél, nem egyszerű utánzás, hanem a megértés bölcsője is. A másoló így válik híddá, kapoccsá a múlt – vagy más életek, tudások – felé. Belép a szöveg vagy a rajz birodalmába, szinte belebújik egy másik lélekbe, a saját mozdulatain keresztül kapcsolódik ahhoz, amit felfogni próbál. Már belülről látja. Ezek a kiszínezett rajzok talán érzelmi naplók is: ha több volt bennem az indulat, égő lilák és vad mályvák jelentek meg, békésebb napjaimon pasztellek.

A másolás története egyidős az emberiséggel. A régi reneszánsz műhelyekben például az volt a szokás, hogy a tanítványok évekig csak másoltak – mert pontosan tudták, hogy ez a mesterségbeli tudás alapja, a szabad alkotás előtt meg kell tanulni a forma fegyelmét. Leghíresebb másolóink a középkori kódexmásolók voltak. Számukra a másolás nem rabszolgamunka, hanem szakrális tevékenység lehetett, és felelősség: megmenteni valami fontosat, életben megtartó tudást a felejtéstől. Bár gyakran ők is alakítottak a szövegen, értelmezték, szerkesztették azt, de az eredeti tartalomhoz azért hűek maradtak.

A kedvenc verseimet is sokszor másoltam át színes papírokra, rajzoltam köréjük, gyakran ezeket adtam ajándékba is. Könyvjelzőket is készítettem így, szintén ajándékba. Szerintem ezek jó ajándékok. Én például nagyon örülnék annak, ha valakitől egy olyan könyvjelzőt kapnék (színes, kartonált papíron) – mondjuk a névnapomra –, amelyre az egyik legkedvesebb versét írná rá. Vagy azt, amit nekem szán. Ezt a könyvjelzőt megbecsülném.

Emlékszem, mennyi verset írtam például valakinek a stílusában. Levettem a jegyeit, és azokból próbáltam olyan újat alkotni, egyre többet mutatva meg magamból. Aztán ahogy egyre erősebbek lettek a szárnyaim, messzebb repültem régi fészkeimtől, végül elhagytam őket.

Mert ahogy a folyó lassan átrajzolja a tájat, amelyen áthalad, úgy formál át bennünket is észrevétlenül mindaz, amit átmásolunk vagy átrajzolunk.

Mert ahogy a folyó lassan átrajzolja a tájat, amelyen áthalad, úgy formál át bennünket is észrevétlenül mindaz, amit átmásolunk vagy átrajzolunk.

Mirtse Zsuzsa