Huszonévesen, teológiai tanulmányaim során nagyon szép gondolatot olvastam egy lelkiségi szerző tollából, és itt a bizonyság, hogy egész életemre belém égett: „Elesni emberi dolog. A sárban fekve maradni: ördögi. Az elesés után felkelni, és tovább haladni: isteni.” Mindannyiunkat érintő tanítás ez, hiszen földi életünk botlások, elesések és felkelések sorozata – szüntelenül valami véget ér, miközben valami kezdődik. Méltósággal elengedni a szívünkhöz nőtt embereket, ügyeket, tárgyakat, feldolgozni a veszteséget, és őszinte hittel belekezdeni egy új fejezetbe: a lélekben fiatalság egyik titka ez. (A tanulni vágyás és a világra kíváncsi nyitottság mellett.) S persze arra is akad példa, nem kevés, hogy ugyanazt a fonalat ejtjük el, majd vesszük fel újra, akár többször is.

Olykor az irodalmi folyóiratok is elesnek, az ő létük is törékeny. A sorsuk persze általában nincs a saját kezükben, financiálisan vajmi kevéssé a maguk urai, hiszen támogatásra szorulnak: fennmaradásukat bajosan biztosíthatják önerőből. Ha az öntözőrendszerből nem érkezik víz, a kiszolgáltatott növény aszály idején elszárad – megfelelő működési háttér nélkül egy folyóirat bukása óhatatlanul bekövetkezik, és csak reménykedni lehet az újraindulásában. Öt éve íródó története során az Olvasat többször is földre került rövidebb időre, de a támogatás jóvoltából mindannyiszor feltápászkodott, és járta tovább a saját szellemi útját. Ahogy éppen most is. Nem biztos, hogy eme világhálós orgánum szerkesztői és szerzői isteniek, viszont érzékelhetően elkötelezettek és kitartók.

Az irodalmi életnek vannak különös belső törvényei. Az évtizedek során úgy vettem észre, hogy a folyóiratoknak nagyobb esélyük van az újrakezdésre, mint egy-egy szerzőnek. Ez a tétel nemcsak az élő, de az elhunyt szerzőkre is érvényes, hiszen az életművek – elvileg – halhatatlanok. „Az írók, amíg élnek” – fogalmazott Kosztolányi Dezső kilencvenkilenc évvel ezelőtt, az Új Idők képes hetilapban 1924. november 2-án Halottak címmel megjelent, ám kötetbe soha fel nem vett, elfeledett tárcájában –, tehát az írók „föl-föltűnnek itt-ott, telefonálnak kiadóiknak vagy barátaiknak, sürgetik könyveik kiadását, s részük van bizonyos dicsőségben, melyet egy érdek méltányos egyensúlya hoz létre. De ha meghalnak, furcsa dolog történik. Gyászbeszédek hallatszanak, pár újságcikk is megjelenik, kurtább vagy hosszabb. Aztán a csönd következik el, egy év múlva, vagy tíz év múlva, sokszor már egy hét múlva is. Olyan erős, vad csönd, hogy szinte hallani lehet. Hiányzik személyes jelenlétük. A távollevőknek soha nincs igazuk.”

Igen, az elhalálozott költő-író neve és munkássága körül haladéktalanul beálló süket csönd… Az elmúlt három évtizedben, amióta az irodalom forgószínpadán sürgölődöm, fájdalmasan gyakran megfigyelhettem ezt. Meg sem próbálom lajstromba szedni, ki mindenkinél. Ami pedig a köztünk élő pályatársainkat illeti, szerkesztőként és olvasóként is időről időre tapasztalom, hogy egy-egy szerző, aki sok éven át szüneteltette az irodalmi tevékenységét, sikertelenül próbál visszakerülni a körforgásba. Itt is sorolhatnék neveket, olyan emberekét, akik annak idején ígéretes publikációkkal, sőt kötetekkel indultak, de különféle magánéleti okokból felhagytak az írással – nem egy közülük a nemzedéktársam. Ám amikor hosszabb kihagyás után megpróbálják újrakezdeni az irodalmi pályájukat, nem sikerül visszanyerniük az egykori helyüket. Már nyolc-tíz éves leállás is jóvátehetetlen lehet. Az egyéni szerzői pálya nem egy háztartási berendezés, amelyet kedvünkre ki-be kapcsolgathatunk. Az irodalmi élet olyan szekér, amelyről nem lehet következmény nélkül leszállni, aztán bármikor visszakapaszkodni rá – mert ha egyszer lekászálódunk róla, könyörtelenül tovább zötyög az úton a maga tempójában, és nem lassít a kedvünkért.

Másfelől igaz – a folyóiratoktól függetlenül –, hogy a szépirodalom olyan növény, amely a legmostohább körülmények között, talaj nélkül, egy megszűnt üzlet küszöbén, még az utca szél által egybehordott porában is képes virágba borulni. Ez az irodalom egyik csodája.

Zsille Gábor