Sok idő eltelt már, egy évnél is több, amikor először mondták: Maradj otthon! És mi otthon maradtunk, eleinte hitetlenkedve, aztán, ahogyan súlyosbodott a helyzet, egyre inkább félve, de megszoktuk a tilalmakat, az új szabályokat, korlátozásokat, még a maszkot is. Bár az utóbbihoz, azt hiszem, én sosem fogok hozzászokni. Valószínűleg a világon egyetlen járvány sem volt még ennyire kivesézve, mint a mostani, hiszen hónapokon keresztül mindenki írt róla, megfestették, megverselték – a Covid valóban megkapta a világ koronáját. Különböző összeesküvés-elméletek gyártódtak, hibáztatás, ellenségeskedés, gyász született a szívekben. És hasonlítások is, hogy itt vagy ott jobb, könnyebb, pedig csak más – miközben vannak helyek, ahol rosszabb. Most pedig azt mondják, újraindul az élet. Habár nem indulás lesz ez, csak folytatás, hiszen az élet nem állt meg, csupán más útvonalon ment tovább. Jól emlékszem, az első hetekben rengeteg megszólalás volt a közösségi médiában arról, hogy most majd megtisztul a világ, és jobb lesz az élet. Akkor is megmosolyogtatónak találtam, most is. Az élet olyan, amilyenné alakítjuk, vannak rossz helyzetek és nagyon súlyos állapotok, de ahhoz mérten is lehet a legjobbat kihozni a dolgokból. Az a fajta csönd és nyugalom, ami engem körülvett az elmúlt időszakban, nem kívülről fakadt, hanem bentről, bár nyilván az utazgatások nélkül több időm akadt a belső csöndre figyelni. A felnőttek egy része tudja ezt kezelni, felfog helyzeteket, és hasznos dolgokkal foglalkozik a kialakult szabadidőben. Sokan pedig úgy döntenek, hogy inkább nyavalyognak – vagy épp anyáznak, mikor kit, ha úri kedvük úgy hozza, mert tehetetlenek, és ezt látják megoldásnak. Sajnos kevés szó esik a fiatalokról. Azokról a kamaszokról, akiket eddig alig tudtunk kizavarni a számítógép elől, akik kezéből a telefont nem tudtuk kivenni, most az a dolguk, hogy online legyenek, lehetőleg mindig. Az ő életükben jött a valódi változás. Méghozzá egy olyan, amit nem lehet visszafordítani. Nem beszélek most az egészségügyi hatásokról, de bizonyára mindenki tudja, hogy a szemeik leterhelődtek, a gerinc és a teljes test kapott egy sokkot. Amíg korábban legalább annyit voltak szabad levegőn, amíg elmentek az iskolába és hazaértek, most ez az idő elveszett. De nem csupán az idő, hanem a társaság is felbomlott. Egy idős ember életében egyetlen év szinte elsuhan, de egy tizenéves fiatalnak bizony ez hosszú. Elszoktak az elmúlt hónapok alatt az iskolai rendszertől, az óra közben való reggelire pedig rászoktak. A testnevelésórák elméletben, lássuk be, kissé hajmeresztőre sikerültek. Épp azokat a dolgokat hagyták ki, hagyják ki, ha tovább marad az otthontanulás, amik minket, középgenerációsokat, emberivé tettek. A közös séták, beszélgetések, érintések, szerelmek. Ezek a fiatalok üzenetben küldenek szívecskét, nem karcolnak padokba, nincs hazakísérés, megannyi szép dolog, ami húsz-huszonöt évvel ezelőtt boldoggá tett egy fiatalt. És azt látom a szemükben, a maszk alatt, hogy nem is boldogok. Önfeledt kacagás helyett inkább idétlenül nyihognak valakinek a posztján vagy fotóján. Nincsenek terveik, bizonytalanok, és olyan problémáik vannak, amiket mi nem is neveztünk problémának, vagy észre sem vettünk. Jobbak lennénk? Nem, csak másak. Ahogyan mi is különböztünk a szüleinktől. De most egy hatalmas külső erő is változtatja őket, nem csupán a kor. Valamiben mégis egyformák vagyunk: nekik is szeretetre van szükségük, leginkább akkor, amikor a legkevésbé szerethetőek.

Lőrincz P. Gabriella