Sarvady Mátyás táncos, fotográfus. Az erdélyi Nagybányán született, a Magyar Állami Operaházban táncolt nyolc évig, 2012-ben az év férfi kartáncosa lett. A Magyar Művész Válogatott oszlopos tagja, három kontinensen hatvannégy országban járt. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Hogyan jött a tánc az életbe?

Sarvady Mátyás: 4. osztályban egyik osztálytársnőm elújságolta, hogy felvételizni megy a balettintézetbe. Mivel nagyon tetszett ez a lány, vele tartottam, így lettem balettművész. Húszévesen végeztem el a főiskolát, és bekerültem az Operába, annak ellenére, hogy utolsó évemben elszakadt a bokaszalagom. A szerződtetésemet nagyban köszönhettem Faith Blanka operaházi mesternőnek, aki a próbák alatt nagyon jó véleményt alakított ki rólam, meggyőzve Harangozó Gyula igazgatót, hogy sérülésem ellenére is ajánljon nekem szerződést. Mindkettőjüknek hálás vagyok. A nyolc év alatt sok minden történt: külföldi turnék, hazai bemutatók, modern estek, nem beszélve a szabad nyarakról, amikor fesztiválokra jártam fellépni kisebb kortárs tánctársulatokkal, vagy éppen egy hónapon keresztül gyalogoltam Portugálián át délről északra Spanyolországba, vagy heteket sátraztam egyedül Erdélyben a Déli-Kárpátokban. Ezeket is mind a táncnak köszönhettem, merthogy nyáron zárva van az Operaház.

KDG: Egy táncos mennyire van fizikailag igénybe véve, és hogyan kompenzálja ezt étrenddel?

SM: A klasszikus balett a testünk számára egy természetellenes kifejezési formanyelv, mozgásszótár. Gyerekkortól kezdve, lépésről lépésre idomítják a testünket a baletthez, így a testünk alkalmazkodik ehhez, amennyire bír. Olyan izmaink nőnek és erősödnek, ami csak a balett-táncosokra jellemző, a testünk vagy hozzászokik ehhez a terheléshez, vagy beleroppan. Azt hiszem, mi, fiúk, körülbelül 18-24-en kezdtünk a balettintézetben, de végül csak hatan fejeztük be a 9. évfolyamot, és talán ketten táncolnak még. Ezek a számok jól szemléltetik, hogy mennyire nehéz ez a szakma. Természetesen mi is edzünk, heti 5-7 Vaganova-módszeren alapuló balettóránk van, ezen felül pedig próbálunk, néha csak fél napot, néha meg egész nap, és még a nap végén táncolunk egy előadást, ami előtt esetleg van még egy másfél órás balettóra is. Az én időmben a balettintézetben, majd az Operában semmiféle professzionális segítséget nem kaptunk az étrendet illetően. Nem hiszem, hogy ez ma másképpen lenne, de remélem, tévedek. A lányok életében sokkal kardinálisabb kérdés a súly. Sokan szenvedtek emiatt, és nemcsak fizikailag, diétából diétába esve, hanem mentálisan is. Sajnos ez utóbbiról sokkal kevesebb szó esik, pedig amellett, hogy fizikailag ez egy roppant nehéz szakma, pszichésen is nagyon megterhelő. Azt sem egyszerű feldolgozni, amikor a tekintélyelvű, hagyományokra épülő balettiskolából kikerülve egy nárcisztikus szakmai közegbe kerülsz be.

KDG: Melyik előadásra vagy legbüszkébb a pályafutásodban?

SM: Lukács András Örvény című darabja volt számomra a legkedvesebb, amiben premier szereposztást kaptam. Más betanulni egy kész darabot, mint például A Karamazov testvéreket, amit szintén nagyon szerettem, vagy a Mefistofele operát, amiben címszerepet táncoltam, és más jelen lenni egy új darab születésénél, mint András Örvényénél.

KDG: Miért hagytad abba?

SM: 2012-ben engem és jó pár társamat kirúgtak az Operából. Májusban közölték, hogy szeptembertől kezdve már nem leszek a társulat tagja. Az évad végén a társulat minden tagja szavazhatott az év férfi és női kartáncosáról, így lettem 2012-ben én az év férfi kartáncosa. Az, hogy engem választottak, gesztus és egy halk lázadás is volt. Azóta már nem a társulat, hanem az „iroda” dönti el, ki kapja ezt az elismerést. Képzeld el, milyen volt a hangulat az évadzárón, amikor az az igazgató adta át nekem a díjat, aki kirúgott! Azt, hogy a távozásom óta eltelt röpke 12 év alatt mi történt az Operaházban, szakmailag jól összefoglalja Fuchs Lívia. A kétrészes cikk első részét érdemes elolvasni! Sok apró dologból állt össze bennem, hogy abbahagyjam a táncot, ezt nehéz röviden kifejteni. Természetesen hiányzik, de annak is örülök, hogy több szakmát is kipróbálhattam. Mehettem volna külföldre táncolni, vagy más társulathoz itthon, de nekem így is kerek ez a történet.

KDG: A Magyar Művész Válogatottban focizol. Hogy kerültél be a csapatba? 

SM: Sosem fociztam komoly szinten. A tánc és a foci nagyon messze állnak egymástól, teljesen más izmok dolgoznak, és az elkerülhetetlen fizikai kontakt miatt nagyon ott kell lenni fejben is a meccseken. Az Operában hagyomány volt az évad vége utáni focimeccs, ahol táncosok csaptak össze a zenészekkel. Ma már, ahogyan sok egyéb, ez a hagyomány sem él. 2017-ben kerültem be a művészválogatottba, miután egy táncelőadás szünetében egy ismerősöm ismerőse elhívott egy edzésre, aztán ottragadtam. A széleken játszom hátvéd vagy futó pozícióban. Heti egy edzés van. Kétszer fordultam meg a csapattal Moszkvában a művész világbajnokságon, először 5. lett a csapat, majd 2019-ben bronzérmet szereztünk. Iránban a 2018-as tornán csatárnak kellett beállnom az egyik játékos megsérülése miatt, és ezen a tornán is bronzérmesek lettünk, sőt Vörös Péter volt profi labdarúgóval holtversenyben házi gólkirály is lettem.

KDG: A fotózás honnan jött mint szenvedély?

SM: Külföldi nyári tánckurzusokra mindig vittem magammal fényképezőgépet, az évek során hozzám nőtt a gép. 2004-ben háromhetes kínai turnéra mentünk az Operával, és az ott készült fényképeimből rendezték az első kiállításom a Pótkulcs kocsmában. Így megvolt az átmenet a tánc és a fotózás között. Majd több kiállításom is volt Budapesten, többek között a Művész moziban is. A fotózásban azt szeretem a legjobban, hogy újra tudom alkotni a valóságot a fényképezőgépemmel, még akkor is, ha csak azt fotózom, ami előttem van. Az is egy döntés, hogy ne azt fotózzam, ami mögöttem van, és végül a képet szemlélőnek semmi más nem fog létezni, csak az, ami a képen szerepel.

KDG: Jelenleg a fő profilod az esküvői fotózás. Ez honnan jött?

SM: Három évet töltöttem óceánjárókon, ezt így is terveztem. Az első évem végén előléptettek esküvői fotósnak, így kezdtem el esküvőket fotózni. Legyen kis vagy nagy, hosszú vagy rövid, így is, úgy is nagy felelősség esküvőt fotózni. Én szeretem ezt a felelősséget, és szeretem az érzelmek széles spektrumát fotózni az esküvő napján.

KDG: Érdekesség, hogy esküvőket fotózol, és amikor a te esküvőd fotózása volt, a képen egy nem tervezett vendég, a magyar miniszterelnök is megjelent, aki véletlenül éppen arra járt, így ez nagyot ment a médiában.

SM: Én kértem meg, hogy készítsünk egy közös képet. Számunkra vicces emlék, hogy az esküvőnk napján Magyarország miniszterelnöke köszöntött minket, még ha pörköltszaftos is volt az inge… A nászúton jókat derültünk a mémeken.

KDG: Mik a további terveid?

SM: 2018-ban létrehoztam a Magyar Esküvői Fotósok weboldalt, a maef.hu-t. Az interneten nincsenek határok, így nagyon örülök, hogy már számos külhoni magyar is regisztrált szolgáltató nálunk. Terv és cél az oldal és a közösség továbbfejlesztése. Egy ország látta, hogy megházasodtam, időközben pedig született egy gyönyörű kislányunk is. A munka mellett szeretnék több időt tölteni a családdal. Jelenleg Budapesten élünk, de közös tervünk és célunk, hogy vidékre költözzünk, a természet közelségébe. Ha minden jól alakul, ez jövőre már teljesülni is fog.