A nappalok rövidülnek, a kert lassan leveti díszeit, a színes ruhába öltözött domboldal már pihenni készül. Suttogó fám lassan vetkezik, nehezen adja meg magát az ősznek, de néhány röppenő sárga levél tudatja a sétálóval, hogy a nyár már csak visszamosolyog, de elmúlt. Ezer és ezer ajándékával az év harmadik évszakába érkeztünk, pedig mintha csak az imént koccintottunk volna az idei esztendőre. Közeleg október és november. A gyász és az emlékezés hónapjai. Nem csupán a halottak napja, de az aradi vértanúkra, az ötvenhatos hősökre, a sztálini lágerekbe hurcoltakra is emlékezünk, emlékezem.

Hetek teltek el, amióta hazajöttem Felvidékről, de naponta többször eszembe jut. Bár nem első alkalommal jártam a hazánk azon részén, legutóbbi látogatásom mély nyomot hagyott bennem. Eleven a kép, ahogyan egy kellemes vendéglő teraszán beszélgettünk, és vendéglátónk a saját tragédiáját, az édesapja lágerbe, hadifogságba való hurcolását mesélte. És eszembe jut a dunaszerdahelyi séta, a képeslapok kiállítva a főtéren, megnéztük, milyen volt, láthattuk a pusztítást, a múlt eltörlését.

A régi képeslapon Dunaszerdahely olyan, mint Beregszász. Az ottani emberek gyásza, olyan, mint a kárpátaljai magyarok gyásza. Mélységes és örök. Olyan mértékben egybefonódott sorsok ezek, hogy a világon senki nem értheti, csak azok, akik megtapasztalták. Új oldalát ismertem meg Felvidéknek, apró emberi történeteket, a nagy egész részeit. Valami egészen fontos dolog vált kristálytisztává előttem: vannak gyógyíthatatlan sebek.

Végtelenül divatos most arról beszélni, hogy ciki Magyarországot „Anyaországnak” nevezni, hogy el kell engedni minden sérelmet és egymással karöltve, boldog világpolgárnak lenni. És kell a fene nagy béke, amit persze mi magyarok kezdeményezzünk a többségi nemzetekkel szemben, de szeretet a sajátunk iránt, az nem kell, mert az is ciki. Divat azt mondani, hogy rossz a nemzetünk, rossz az országunk, mindenki másé jó, ha pedig nem így gondoljuk, mi is rosszak vagyunk. Jobb lesz majd a most felnövekvő generáció, akikben már nincsen düh, sem hazaszeretet (ez is ciki), ők majd jól csinálják! Nem kell már kutatni, nem kell a történelmünk, nem kell a megemlékezés, és az „unokáink áldó imádság”-ot sem kell mondjanak, mert a hit, az már végképp ciki.

A dunaszerdahelyi vendéglő teraszán, a forrongó nyárban, vagy itthon, eldugott udvarom hintájában üldögélve, várva az őszt, kicsit beleragadok az érzéseimbe. Mennyi minden divatjamúlt, idegen a fiataloknak. Milyen idegenek vagyunk mi magunk is. Az értékeink, az emlékeink, a bánatunk, mind semmibe vész majd velünk. Felemésztődik, mint a testek a gödörben, és jeltelen marad. Újfajta bánat ez, másféle gyász. Ennek van most itt az ideje. Majd a mostani fiatalok unokái hozzák az újkort, ők majd visszanyúlnak, felénk. Csak emiatt kell jól csinálni. Vagy legalább a tőlünk telhető legjobban.

Lőrincz P. Gabriella