Az Írószövetséghez közel eső Szent Család-templomban jártam vasárnap. Nem titok, hogy gyakran látogatom Isten házát. Ezen a héten kivételes esemény részese lehettem. Erdő Péter bíboros úr tartotta a szentmisét. Megtisztelő látogatásának célja a közösség új oltárának felszentelése volt. A tabernákulum, az oltáriszentséget őrző hátsó oltár, és a szembemiséző oltár is megújult. Nem teljesen új, hanem a meglévő, ép tartóköveken elhelyezkedő oltárokra díszítő elemeket varázsoltak, beburkolták és újjáépítették őket a szobrászmesterek. November eleje óta szépen csiszolt, modern külsejű kövek díszítik a templomunkat, ami igazodik az 1930-ban, egy év alatt felépített templom angol késő gótikát utánzó stílusához, és a mai korízlésnek is megfelel. Egyszerű, szolid színvilágú, csúcsos ívek látványa táplálja a hívek áhítatát.

A Szent Család-templom történetében gyakoriak a felújítások. 1945 január elsején romba dőlt az egész templom, a háború alatt lebombázott orgonát például csak 2006-ban újították fel. 1955-ben a közelben élő, és e templomba járó Kodály Zoltán finanszírozta az akkori oltárt megszépítő vörös márvány burkolást. 1961-ben készült el az oltár feletti freskó, Barba Péter festőművész karrierjének csúcspontján megfestette a Szent Család-plébánia seccóját az Egyiptomba menekülő szent család történetével, a háttérben Heródes betlehemi gyermekgyilkos hadjárata szerepel. Majd szentek szobraival gazdagodott a templom, falfestmények készültek, egy ember nagyságú kereszt is érkezett, aztán jött a szigetelés, fűtés, hangosítás problémájának megoldása, sorolhatnánk, mennyi törődés szükséges egy templom rendben tartásához. A mostani felújítást egy sikeres pályázattal tudta megvalósítani a plébánia, Udvardy Tamás atya lelkesedésének és kitartásának köszönhetően. De az évtizedeken át tartó gondoskodással együtt járt az élő kövekből épülő lelki templom, a hívőközösség újjáépítése is.

Az ókorban az oltár a tűzáldozat színhelye volt, az istenek kegyeit nemcsak állat-, hanem növény-, ital-, vagy ételáldozat megperzselésével keresték. Az asztal mellett párbeszédet kezdeményeztek azzal a lénnyel, akitől a megváltást remélték, és a kegyes túlvilági állapotot. A keresztény egyház tanításai szerint az úrvacsorával Krisztus halálára emlékezünk, és az asztalközösség – a miséző hívősereg – az átváltoztatás színrevitelével közösséget vállal Krisztussal, ki saját testét és vérét áldozta fel. Jézus áldozati adománya önmaga.

Az oltárszentelő misén a fehér ruhákban szolgáló ministránsok mint angyalok sürögnek a szent térben. A szertartás ritmusához igazodva, lassan terítik meg hímzett, csipkés oltárterítővel az asztalt, ráhelyezik az üvegből készült misekancsókat, a tálcát, a rituális kézmosáshoz szükséges vizet, bort. Sürögnek-forognak és előkészítik az asztalt a szentáldozáshoz. A tabernákulumból a pap kiveszi az ostyát, megtöri, a borból kortyint egyet. A katolikusok hiszik, az ostya és bor színrevitelével, a hozzájárulással és magához vételével megtestesülnek a szentlélek erejével. Mint egy színdarabban, rekonstruálják a jelenetet, és tanúi az utolsó vacsorának kétezer éve majdnem pontosan ugyanúgy. A szentmiseáldozat bemutatásának helye a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform előírásai szerint a szembemiséző oltár, mely a pap és a hívek közt helyezkedik el a szentélyben. Az atya szemben áll a hívő közösséggel, és az áldozati cselekménysort a hívek láttára, az imádságokat a hívekkel együtt végzi el. Fohászok moraja, térdelés, csend, csengettyűszó, ima, felállás, elcsendesedés, siratás, megtisztulás. Bensőséges számadás tanúk jelenlétében.

Az oltár felszentelésekor olajjal kenik be azt. Az olaj nyomán, jelképesen új élet keletkezik, amelyből sokféle megújulás sugárzik széjjel az egyházban és azon kívül. Az asztalt Krisztus öt szent sebének jeléül középütt, négy sarkánál olajjal megkenik, a megfelelő imákkal dedikálják, azaz átadják Istennek. A megkent oltárra egy méhviasszal impregnált kendőt helyeznek, majd erre teszik az oltárterítőt, s bemutatják rajta az első szentmisét. A megkenés öt helyén tömjént égetnek, ünnepélyes és magasztos pillanatok ezek.

Az asztalt lecsiszolták, letisztították, feldíszítették és megszentelték. Szép külsőt kapott, és megszentelésével a plébánia közössége új lelkületet, lendületet.

Most pedig a templom ajtaját kitárja, és szentélyébe vendégeket hív asztalához Isten báránya, Krisztus.

Minden újjászületést sorsfordító pillanatok, göröngyös út és elfáradás kísér. A szükségszerű megpihenés és elcsendesedés az újrakezdés feltétele. Számadás és a múlt számvetése – ami nem maradhat el. Szinte minden esetben fájdalmas, zűrös önfeltáró időszakok ezek. Bejárni lelkünk zegzugait, kapálgatni itt-ott, rendet tenni a polcokon, kidobni, mi nem szükséges, letörölni a port és kiszellőztetni. Magányos tevékenységek. Társnélküliség a velejárója. Néha porrá zúznak, és nagyon nehéz újrakezdeni. Ez a fizikai és lelki megsemmisülés a mi áldozatunk. Egyedül nem megy, mégis fel kell állni és bejárni a lakhelyet. Üdvözítő érzés meglátni, milyen szép, milyen jó! Kezdjük érezni az otthon melegét. Hirtelen megkísért minket az öröm előjele, a vidámság, és kedvet kapunk ahhoz, hogy vendéget hívjunk. Megmutatni, mi lakozik bennünk, milyenek vagyunk, kik vagyunk, mit szeretünk, és mit nem. Kenyeret és bort tenni az asztalra, és közösen elfogyasztani. Együtt lenni örömben, fájdalomban. Megosztani azt, amink van, még ha kevés is. Mindez szükségszerű, a barátság, a közösség minden nehézségen át tud segíteni. Új gyökeret növeszteni a létezésben, megmaradni annak, amik vagyunk. Olyannak, amik vagyunk, szégyen nélkül, megalkuvás nélkül, nyitott szívvel. Közösen elfogyasztani a vacsorát, kortyolni a bort, vállalni azt az áldozatot, hogy lemeztelenedve, tiszta lélekkel megmutatkozunk, és ezzel a gesztussal megadjuk az esélyt az újjászületésre.

Jó hinni abban, hogy egy közösséget alkothatunk. Olvasni, hírt adni egymásról, egymásnak, szükséges. Összefogni és meglelni a közös szellemi otthont, hol körbeülhetjük az asztalt.

Mert ha nem tennénk, megfáradt vendégként ücsörögnénk valahol a hidegben, hitekopottan, magányosan, egy csorba lábú hokedlin.

Tallián Mariann

(Az idézetek a Magyar Katolikus Lexikonból származnak.)