A klímaváltozás annyira összetett, hogy még a klasszikus irodalmi műveket sem kíméli. Például budapesti lakosként elmondhatom, hogy október derekán még nyílnak a Városligetben a kerti virágok, még zöldel az ecetfa az ablakom előtt – de a tél dere már megüté fejemet, és szomorkás hangulatba kerültem. Egy irodalmi folyóirat felkért: fordítsak magyarra tucatnyi kortárs ír verset, és lesz rá céltámogatás egy valóban professzionálisan működő dublini szervezettől. Eddig jó. Ám ha kissé mélyebbre ássuk magunkat a szigetországi költők ügyeiben, különös tapasztalatokat szerezhetünk.

Tíz évvel ezelőtt már lejátszottam ezt a meccset, amikor terjedelmes ír összeállítást készítettem a Magyar Napló folyóirat számára. Akkori benyomásaim ma is érvényesek. A nyugati poéták elképesztő tudatossággal és szervezettséggel népszerűsítik magukat – borzasztóan menedzser szemléletűek, hogy ezt az ocsmány kifejezést használjam. A „nyugati” jelzőt most leszűkítem Írországra, de gyanítom: mondataim a „francia” vagy „amerikai” melléknévvel sem hamisak…

Megállapítható, hogy minden valamirevaló ír költőhöz tartozik egy ügynökség, amely főállásban beszedi a jogdíj elnevezésű sarcot – mindenkitől, aki a szóban forgó poétának egyetlen versét, verssorát, szavát vagy betűjét közölni-idézni-terjeszteni merészeli. Szerkesztőként a költővel nem is tárgyalhatok, mert egyrészt nem kaphatom meg az email elérhetőségét – ha pedig valahogyan mégis megszerzem a címét, és megszólítom, válaszában azonnal az ügynökéhez irányít. Ez drámaian elüt a magyar (vagy akár a lengyel) irodalmi világtól, Istennek legyen hála. Elképzelhetetlen, hogy szerkesztőként egy ügynökséggel kelljen tárgyalnom Kossuth-díjas nagyságaink, például Ágh István vagy Lator László közléséről. A gondolat is abszurd, hogy egy ügynökön keresztül kellene megszólítanom Iancu Laurát vagy Filip Tamást. És a legkiválóbb, világirodalmilag jegyzett lengyel költőkkel is levelezhetek közvetlenül, érdekes módon Ewa Lipska vagy a Nobel-díjra jelölt Adam Zagajewski nem bújik pénzéhes ügynökök mögé. Ám egy harminc év körüli elsőkötetes ír szerzőt már ügynökség képvisel, milyen bájos…

Az ír költőnek is van honlapja a világhálón, ez teljesen rendben van. Az viszont már furcsa, hogy találni olyan nagymenő költőt, Paul Muldoon személyében, akinek honlapján az előjegyzett felolvasásai is szerepelnek: nyolc hónapra előre minden hétre jut egy, a világ minden földrészén. Az ír költők honlapján minden van, ami karrier, reprezentáció és reklám. Hanem a verseikből semmi, még link formájában sem. A különféle folyóiratokban elkövetett publikációik sem hozzáférhetők. Nyilván azért, mert attól félnek, hogy amilyen gazember vagyok, még ingyen elolvasnám egy tízsoros versüket, és nem csengetnék érte jogdíjat.

A szigetországi költők bámulatosan termékenyek: reggeltől estig írek, és reggeltől estig írnak. A hatvanhét éves Paul Muldoonnak 37 önálló verskötete jelent meg. Egy másik szerző, a hatvankilenc éves Gabriel Rosenstock a honlapja szerint 180(!) kötetnél tart – és ebből csak néhány tucat a műfordítás, a többi mind a saját alkotása. Ötvenes éveiket taposó társaiknál is röpködnek az efféle mondatok: „Költői munkássága több mint harminc kötet.”

Őrület, őrület! Ömlik a vers, ömlik a jogdíj, híznak az ügynökök. Ám valóban ez lenne a költészet hazája, távlata? Ez a líra tiszta forrása? Repülőgépeken körutazni business class jeggyel, nyolc hónapra előre lemenedzselt felolvasásokkal és konferenciákkal, taxival megérkezni egy éjszakára a luxusszállodába, a légkondicionált szobában verset gyártani a reggeli svédasztalról?

Zsille Gábor