Minél messzebbre szeretnél látni, annál magasabbra kell menned – közhely, legalábbis közhelyszerű. Ma ez már csacsiság, az interneten keresztül ellátok akár két-háromezer kilométernyire is. De nagyapám naplójában bizony alapbölcsességnek számított.

Mert felmentünk, mondjuk, a Bekecsre vagy a Mező-havasra. Onnan sok mindent láthattunk: a Nyárád, a Küküllő, a Szakadát völgyét – mikor melyiket. Beláttuk a tájat – így is mondtuk: megyünk tájlátni.

Tájlátni járok mostanában is, nem az interneten, hanem valódi lépésekkel, igazi környezetben. Kék kör a jel, tehát körút, a budai Szép-völgyből indul. Sziklaösvényen lépkedek, nem is értem, hogyan tudott növényzet megkapaszkodni itt, e töredezetlen köveken. Úgy tűnik, elég egyarasznyi talaj a bozótosnak. Még száz év, és kopárság lesz itt, karrmező vagy ahhoz hasonló. Ki fogja azt látni – senki emberfia, addigra a statisztikák szerint mind elpusztulunk.

Minél messzebbre szeretnél látni, annál magasabbra kell menned. Repülni nem tudok, sem alanyi, sem tárgyi jogon – szárnyam nincs, repülőm mégúgy sem. Mégis: ahhoz, hogy azt lássam, amit látni szeretnék, legalább a mennybe kellene emelkednem. Ahhoz viszont túlságosan szeretem ezt az ilyen-olyan földi életet. Egyszerűnek tűnő bonyolult helyzet ez. Bár – ha lehetek valami égi erő földi eszköze, akkor nem is kell a magasságokba szállnom. Elég a Hármashatár-hegy. Vagy a Vlegyásza (jól van, jól, a Vigyázó, bár akkor már inkább a Kalota). Bal fülemet csippentsék az égi cimborák, a jobbat a földiek – vagy fordítva.

Vagy inkább ne csippentsen senki sehogy.

Nem tudom, mi a jobb.

Nem lehet egyszerre több ösvényen járni. Vagy mégis?

Nem lehet egyszerre kintiekkel és bentiekkel, fentiekkel és lentiekkel. Egyszerre élőkkel és holtakkal. Vagy mégis?

Égi erő földi eszköze volnék? Tetszik? Nem tetszik?

A nagyfejű csajkót keresem a neki dedikált tanösvényen. Egy bogár. Nincs ott. De akkor is megkeresem, lencsevégre akarom kapni. Eltökélt vagyok, makacs és konok, mint mindig. Fafejű, mondaná anyám, de már nem mondhatja. Sziklaösvényeken járok, fordulna ki a bokám, nincs nálam segítő bot, de sebaj – előre, mindig előre!, ahogyan pionírkoromban jelszavaztuk. Nem rossz jelszó amúgy, sokkal jobb, mint a mindig hátra!.

Megtalálom a csajkót, lefotózom. Meg fogom mutatni. Majd mondhatod, hogy égi erő földi eszközeként láthattam és örökíthettem meg. Ezt is. Nem, inkább mégsem mutatom meg.

Mert minden odafent dől el.

Bár néhány dolog mégiscsak a fejemben.

Kis ország ez, alacsony a teteje. Nem látok el addig, ameddig szeretnék. Hogy ez jó vagy sem, nem tudom. Amit látok, tetszik, ami a láthatáron túl van – az inkább ne is érdekeljen. Sem engem, sem téged.

A kilátó lépcsőiből árad a gyanta szaga. Új építésű. A Guckler Károly-kilátópontból az összes Dunán átívelő híd látható, és a Mátra meg a Tátra vonulatáig is el lehet látni. Magasztos. Amit látni szeretnék, azt nem látom. Mondtam: kis ország ez, alacsony a teteje, ez meg még nem is az. Kolozsvárt szeretném látni, Szabadkát, Pozsonyt. Egy kékhajú nőt, az összes kékhajú nőt. Gluckner Károly, ehhez sajnos kevés a magasságod.

Hernyó lebeg a semmiségben, hajszálvékony szálon ereszkedik lefelé. Szépség lesz belőle, ha el nem tapossa valaki. Márpedig el lesz tapodva, rossz helyen kelt életre. Próbálom megörökíteni az örökkévalóságnak. Itthon kiderül: sikerült.

Ügyes eszköz vagyok.

Holnaptól másképpen lesz ugyanígy, holnaptól ugyanígy lesz másképp.

Király Farkas