Üdv, uborkaszeletek!

A költészet azért is remek, azért is olyan jóleső gondolkodni-beszélni róla, mert számtalan vetülete van. Szinte kifogyhatatlan kincsesbánya. Például az is egy szempont, talán nem is mellékes, hogy miről szól egy vers. A közfelfogás, illetve az akadémikus szemléletű tankönyvek szerint a poézis legfőbb feladata, hogy választ adjon a nagy, alapvető, egyetemes emberi kérdésekre. Ha egy kultúrbarbár alak kisbaltával lecsupaszítja, a törzsig csonkolja a líra évezredes faóriását, szegényes eredményként valóban azt kapja, hogy a költők kezdettől ugyanarról a néhány témáról szövegelnek: szerelem, halál, öröm, bánat, szabadság, hazaszeretet, természet, utazás.

Költői pályám legviszontagságosabb percei, amikor egy hozzá nem értő riporter, újságíró interjút készít velem (a szerkesztőségi főnöke egy órával korábban telefonon utasította, hogy tizenegy órakor legyen a település könyvtárában, mert valami Sillye?, Silla?, Zsilla? nevű pesti poéta rendhagyó irodalomórát tart; készítsen vele háromperces anyagot, vágóképekkel, azután rögtön rohanjon tovább egy másik helyszínre), és teljes tájékozatlanságát közhelyes kérdésekkel próbálja ellensúlyozni. „Mi a fészkes fenéről lehet beszélni egy olyan költővel, akitől soha nem olvastam semmit, és mostanáig azt sem tudtam, hogy a világon van…” – gyötrődik, és előkapja a biztosnak hitt konzerv szöveget: Ööö, mondja kérem, miről szólnak az ön versei? Hm. Hát mit lehet erre felelni? Az én verseim a szerelemről szólnak, a halálról, az örömről, a bánatról, a szabadságról, a természetről – továbbá a porszívózásról, az űrhajózásról, a borsófőzelékről, egy kiégett villanykörtéről és a porban heverő söröskupakokról. Na, most már beljebb vagyunk? Ehhez mit szól? Akkor az újságíró zavartan pislog, és fölteszi a következő hülye kérdést: „Ööö, mi a vers?

Tehát a mai szempontunk: mi a vers témája? Laczkó Géza író, újságíró, aki a Nyugat folyóirat első nemzedékéhez tartozott, és amúgy nem volt költő, nagyon bölcsen megragadta a lényeget: „Aki verseket ír, általában nem kedveli a kitaposott utat.” Azt hiszem, a jó, a nagy, az eredeti költők mind így voltak ezzel, erre törekedtek, ezt az elvet követték, illetve követik napjainkban is. A kitaposott út az epigonizmus, az átlagosság felé visz – az alig járt ösvény, a turistaútról letérés pedig az eredetiség felé. Bibliai párhuzammal: a széles út a kárhozatba visz, a szűk ösvény az üdvösség felé. Persze, több ezer év és ki tudja, hány ezer szerző után nem egyszerű alig járt ösvényre és érintetlen mezőre találni…

Az úgynevezett örök témákról, például Istenről, a szerelemről, a hazaszeretetről meglehetősen nehéz eredeti gondolatokat, meglepő képeket közölni. Az év versei című antológiasorozat, valamint a Magyar Napló folyóirat versrovatának szerkesztőjeként rengeteg frissen írt verset olvasok – ez kegyelmi állapot, örömteli munkaköri kötelesség. Ha egy vers címében olyasféle szavakat látok, hogy lélek, bánat, vágy, máris unalmat érzek. Ellenben ha egy szöveg fölött az áll címként, hogy teve, vagy űrszonda, netán rágógumi, felvillanyozódom. Na, erre kíváncsi vagyok! Bátran helyezzük fel a magyar költészet tematikus térképére a cukkinit, a szelektív hulladékgyűjtést, a mosogatógépet!

Ezt az izgalmat éreztem, amikor tegnap fellapoztam a Tiszatáj folyóirat februári lapszámát, és az 1972-ben született G. István László neve alatt a következő verscímet olvastam: Uborka. Nagyon helyes, nyerjen polgárjogot a lírában ez a zöldség is! Már a nyitó sorból kiderül, hogy ráadásul a poétikus beiktatás savanyúságként, csemege uborka minőségben történik. A tizennyolc soros műnek csak az első harmadát idézem: „Az uborkásüvegben a csemege / uborkaszeletek mindegyikének / apró szájnyílása lett, benne kis / tűhegyes fogak, úszkáltak körben, mint egy / ismerős akváriumban. Ujjal halásztam / ki őket, próbáltam úgy megfogni, / hogy a farokrészüket érjem”… Ugye, hogy izgalmas, újszerű, klassz? Kedves csemegeuborka-karikák, üdv a kortárs magyar költészetben!

Zsille Gábor