Az elmúlt hónapokban sok vizet, sok erdőt láttam. Az esti bandázások, az irodalmi rendezvények utáni beszélgetések külső okok miatt elapadtak, elmaradtak, mi több, maguk az estek is. Helyettük, ahányszor csak megtehettem, a napfényes órákat leginkább valamilyen erdőben töltöttem, távol az emberi világtól. Hétvégeken mindenképpen.

Ezt az új ritmust nem esett nehezemre felvenni, mert szépen illeszkedik a csendesebb részemhez. Szeretem az erdő neszezéseit, viszonylagos csendjét; erdőben, réteken, szabad ég alatt mindig teljesnek érzem magam. Tanulgatom a mezők virágainak nevét, Dipsacus laciniatus, Colchicum autumnale: héjakút mácsonya, őszi kikerics. Ízlelgetem, ledobolom a combomon a szavak ritmusát, próbálom megfejteni titokzatos nevüket.

Szeretem terhelni a testem, szintet mászni. Szeretem elbírni a hátizsákomat, beosztani, amit magammal viszek, amim van. Szeretek kevésből sokat élni, látni.

Március óta élek így – most ősz van, október vége. Az őszi erdő tarka és pompás, a sárgától a zöldön át a bíborig változatos színű levélabrosz fedi a hegyoldalakat. Ha van egy kis napfény is, pazar látványt nyújtanak. A ködös, szemerkélő változat is kedvemre való, olyankor a titokzatosabb arcát mutatja az erdő, jó elveszni benne. Különös, hogy ködös erdőben mintha tisztábban látnám magam. Jobban érzem a testhatáraimat, és a lélekhatáraimat is. Bizonyossággal tudom, ki tartozik valóban hozzám, kivel van dolga az életemnek – és melyek az álságos, hiteltelen kötéseim. Ezeket persze nem számolom fel fénylő felismeréseim után, nem vagdosom vissza kilógó cérnáikat, elférnek a szövetemben, ha úgy tetszik, hagyom őket magamon lógni, erős a vállam.

Szeretem a tölgyerdőket, mert ott ízletes gombákat lehet találni, húsos vargányát, tinórut, napsárga rókagombát. Egy idő után tudja az ember, hol érdemes keresgélni, megjegyzi hamar a szem ezeket a helyeket, és visszajár hozzájuk. Évek múlva is pontosan emlékszem, melyik részen találtam rókagombát, és tudom, hogy ahol az elsőt észreveszem az avarban, ott lesznek mellette a testvérkéi is. A bükkösöket viszont a legszebb rajzolatú erdőinknek gondolom: bükkfatemplomban érzem magam a fái között. Képzeletbeli kapujában sáros csizmámat leveszem.

A minap a Bükk-vidék mesekönyvének egyik színes oldalán, a Szalajka-völgyben jártam, amelynek talán a legszebb része a völgyet lezáró kis tó. Nekem mindenképpen az. Úgy keletkezett, hogy a Szalajka-patakot megduzzasztották több szakaszán, s az egyik ilyen vízterületből fejlődött ki az a tó, amely előtt azon a napon álltam. Türkíz színű a vize, mintha egy osztrák hegyi tó tükrébe néznénk. Biztosan a fénytörés, a felette lévő kék égbolt okozza, vagy a környező fák lombjainak tükröződése. Vagy együtt a kettő. Ilyen színű vizeket nem nagyon látni nálunk, így ezek a találkozások megállító erejűek. Szimbolikus jelentőségűnek láttam a zsilipet is: ha túl sok eső esik, ha túlgyűlik a víz, el lehet vezetni belőle, és a szennyeződés, a jelképes rossz is azon keresztül folyhat el. Valahogy így képzelem el a bennem lakó tavamat, tájamat is: kristálytiszta, áttetsző, szabályozni tudom (és én tudom szabályozni!), hogy az egyensúlyát fenntarthassam. Helyet ad magában az életnek, képes visszatükrözni azt a sok jót, törékeny bőséget, ami körülveszi. Megnyugodni járnak hozzá az emberek.

Mirtse Zsuzsa