Nehéz helyzetben van a tollforgató akkor, amikor egy többnapos rendezvénysorozatról szeretne tudósítani, még ha egy tárca formájában kívánja is megtenni ezt. Márpedig azt vettem a fejembe, hogy a 10. Kolozsvári Magyar Napokról fogom megírni a tapasztalataimat – nyilván csak az irodalmi programokról, hiszen mindenről írni képtelenség: idén a KMN programfüzete bizony bő százoldalasra kerekedett.

(A tárcaíró gyakran igencsak szűkre szabott idővel rendelkezik az esemény és az írása publikálása között. Tudjuk, persze, hogy a határidő a legjobb múzsa, viszont a tárcaírót, aki ebben az esetben is kényszerutazó, ez nem rettenti el, hiszen megannyi gondolatot képernyőre vetett már utazás közben, nem ritkán a különleges Kolozsvár–Budapest viszonylaton közlekedő vonatok kocsiinak gyomrában. Tudom, hogy olvasóink már torkig vannak a vasúttársaságokat pellengérező szövegeimmel, de…)

A KMN keretén belül az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) Karácsonyi Zsolt elnök és segítői szervezésében kilenc rendezvényt hozott tető alá, három helyszínen, három napra elosztva. E tárca íróját az a megtiszteltetés érte, hogy a kilencből három műsorban is részt vehetett, ami azért jó, mert a saját fellépései előtt és után is remekül szórakozott az írótársakat hallgatva – sőt, sokkal jobban, mint amikor saját magát volt kénytelen hallgatni.

(Idáig jutok el a tárca összerakásával – egyelőre szigorúan fejben –, amikor két kisgyerek türelme elfogy, és éktelen zajongásba kezdenek. Édesanyjuk kitűnő érzékkel próbálja őket csillapítani, kisebb-nagyobb átmeneti sikerrel. A szülő és a gyermekek minősítései zúgnak a légben, több európai nyelven egyszerre.)

Bár nagyon terveztem az első E-MIL-napon erősíteni a hallgatóságot, objektív okokból ez nem sikerült. De ez nem gátolhatja meg a tudósítót a munkája elvégzésében. Amit meg kellett tudnom, azt megtudtam Döme Barbarától: jól sikerült a Tiszatáj folyóirat bemutatkozása, a szerkesztő kollégák hozták a formájukat; remekült sikerült a Döme- és a Vajda Anna Noémi-kötetek kettős bemutatója is, a szerző lelkesedéséből ítélve még annál is jobban, mint amennyire szerénysége elmondani engedi; továbbá sikeres volt az aznapi – augusztus 22-i, csütörtöki – harmadik program is, Lövétei Lázár László legújabb kötetének bemutatója.

(Átkelünk a román–magyar határon, bemérem a wifi-jelet, előkotorászom a laptopom, elkezdem bepötyögni e sorokat a gépbe. Az említett családdal egy kutya is utazik, akinek barátkozhatnékja támad a kocsiban utazó másik ebbel, s e kívánságának kutyamódra, hangos ugatással adja jelét. A már említett minősítők ezúttal a házikedvencről szórnak szét a kocsi zárt légterébe különféle jelzőket, a balkáni bábel különböző nyelvein.)

A második napról már könnyebben reflektálok, hiszen ekkor már magam is részt vettem a rendezvényeken. Pontosabban mindkettőn. Az első egy remek beszélgetés volt, Demeter Zsuzsa irodalomtörténész faggatta értő módon Csender Leventét, aki ismét bebizonyította, hogy nemcsak jól ír, de jól is beszél, őt hallgatva senki nem ásítozik a nézőtéren – jelen esetben a kocsmaasztalok mellet, hiszen ahogyan az előző napiak, úgy a péntekiek is a Bulgakov vendéglő teraszán zajlottak. A második programpont jelen sorok írója novelláskötetének bemutatója volt, erről majd mások tudósítását tessék olvasni.

(A határtól Berettyóújfaluig nincs légkondicionálás a vonaton. A vonat Újfaluban úgy áll meg, hogy utána nem indul el. Új utasok szállnak fel, megtöltik a még üres helyeket. A már említett gyerekek közül az egyik megtalálja az ülés mozgatható karfáját, és irigylésre méltó kitartással rángatni kezdi. A háta mögött ülő fiatalembert ez tíz perc után kiakasztja, hátra nyúl, és igencsak elítélendő módon kirángatja a karfát a gyerek kezéből. A kisfiú éktelen sírásba kezd, az anyja – románok – kifogástalan angol nyelven kiosztja a fiatalembert, aki nem érti, amit mondanak neki, hát fölényét megvédendő és a csaja előtt bizonyítandó elmondja a nőnek azt a kétszavas román mondatot, amit a legtöbb magyar el tud mondani, és ami az ember anyja szemérmének az emlegetése.)

A harmadik napon, szombaton a kolozsvári magyar főkonzulátuson kezdem a napot, szintén előadói minőségben, a harmincéves rendszerváltásról kérdez beszélgetőtársam, Márton Evelin. Nincs telt ház, csak úgy félig van a terem, de egyrészt ez egy nagy terem, másrészt meg délután négykor harminc-egynéhány fokban ez is szép eredmény. A beszélgetés végén a közönség néhány tagja is megszólal, kedvesen interaktívvá téve a műsort. Hogy én érdekes vagyok-e vagy sem, azt nem tudom, de hogy a rendszerváltás és annak elsikkasztása/eltérítése igenis érdekli a ma emberét, abban ismét megbizonyosodom.

(Nyolcvan percnyi várakozás után a kánikulában előbukkan egy másik vonat, amelyhez hozzácsatolják a mi nemzetközi vonatunkat. Püspökladányban beindul a levegő hűtése, a vasúttársaság kiutal némi ásványvizet az utasoknak – huszonnégy egyliteres palackot a mintegy kétszázötven utazónak –, a kedélyek nyugodásnak indulnak, a gyerekes hölgy is egyre halkabban követel rendőrt, a hőbörgő fiatalember is csak egyszer horkan fel: amikor a hölgy az engedélye nélkül szelfit készít vele a háttérben, a tárcaíró is képes lesz összefüggően gondolkodni, és fejben elkészíti e kis szösszenet vázlatát.)

Íróknak és közönségüknek egyaránt a legizgalmasabb a péntek esti záróesemény: Csender Levente, Márton Evelin, Szántai János és jómagam ülünk ki az asztalokhoz a helyszíni prózaíró programon. Ez egyszerre hagyományos és új: helyszíni írások korábban is voltak a KMN-en, de eddig verseket írtak a szereplők a közönség soraiból érkező kulcsszavakra, -mondatokra. A kezdetben megszeppent írók hamar feloldódnak, és padlógázzal (padlótollal?) írják a szövegeket. A siker nem marad el, vidámság és emelkedettség váltja egymást az elkészült egypercesek felolvasása közben – az eredményt a Helikon folyóirat egyik szeptemberi számában olvashatják majd a kíváncsiak.

Irodalmi szempontból nézve a 10. KMN teljes siker. Csak így tovább, szervezők! Csak így tovább, E-MIL! Csak így tovább, vasúttársaság! Ja, bocs: a legutóbbi sztornó.

Király Farkas