Te tudod, ki lakik a szomszédodban? Tudod, hogy mit csinál, amikor magára csukja az ajtót, vagy milyen szándékkal lép ki a kapun? Öngyilkos lett az egyik szomszédom, leugrott a negyedik emeletről. Még a nevét sem tudtam, s lehet, hogy a tragédiáról sem értesültem volna, ha nem csenget be hozzánk egy rendőr.

A budapesti házban, ahol húsz éve élek, hatvan lakás van, s az emberek szinte köszönés nélkül mennek el egymás mellett. Amikor biccentek nekik, furcsán néznek rám és elfordítják a fejüket. Mióta tombol a kovid, ez még jobban érzékelhető. A járvány elővigyázatosságot és bizalmatlanságot is hozott magával.

Nem hiszem, hogy túlzok, amikor azt állítom, a nagyvárosokban elidegenedtek egymástól a szomszédok. Nem szépítem, én is inkább visszalépek a lakásba, és várok két percet az indulással, ha látom, hogy a mellettünk lévő ajtó kinyílik. Előfordult már olyan is, hogy szándékosan piszmogtam a mobilommal, csak ne kelljen valakivel beszállnom a liftbe. Ajtót sem nyitok senkinek, ha előtte telefonon nem hív fel. Elővigyázatosság vagy paranoia?

Pedig emlékszem, hogy gyerekkoromban ez egészen másképp volt. Nem Budapesten, de városban nőttem fel, s bár azt nem állíthatom, hogy összejártunk a mellettünk élőkkel, de jóban voltunk egymással. Tudtunk a másik dolgairól, sőt volt olyan is, akinek lakáskulcsot adtunk, hogy legyen nála tartalékban, ha esetleg velünk vagy nálunk valami baj történik. Biztosan állíthatom, hogy ezt ma nem merném megtenni. Bezárt ajtónál is kiraboltak minket, hogyan is mernék idegenekben megbízni? Csupán azért tudok néhány dolgot a közvetlen szomszédjaimról, mert vékonyak a falak. Az egyik oldalon egy kétgyerekes fiatal házaspár él. Az édesanya vagy iszik, vagy éppen nem, és attól idegbeteg, tény, hogy folyton üvöltözik. A másik lakásban egy szerelmespár lakik, akiknek viszonylag jól ismerem az étkezési szokásait, ugyanis hallom, amikor lejár a mikró és csenget. Azt viszont nem tudom, mi a nevük.

Gyerekként sokat voltam falun a nagyszüleimnél. A szomszédból hordtuk a tejet, ha süteményt sütöttek, mindig hoztak kóstolót, mint ahogyan a mama is vitt nekik az isteni szilvás lepényből. Csak átkiabáltunk a kerítésen, s a szomszéd gyerekek máris tudták, játék várható az utcán a ház előtt. A közösségi médiának köszönhetően most is tudok róluk, időnként írunk is egymásnak. Pedig azóta eltelt több mint negyven év.

Azon gondolkodom, lesz-e valaha esélyünk arra, hogy jóvá tegyük azokat a dolgokat, amiket a szomszédjaink ellen tettünk, még ha akaratlanul és passzívan is? Lesz-e lehetőségünk, hogy bocsánatot kérjünk azoktól, akikkel életükben nem foglalkoztunk eleget, vagy soha még csak egy pillantást sem vetettünk rájuk a lépcsőházban? Vajon kapunk-e lehetőséget a bebocsátáskor Szent Pétertől arra, hogy mindazoknak küldjünk legalább egy bocsánatkérő sms-t, akiknek a segélykérését nem hallottuk meg, mert annyira el voltunk foglalva önmagunkkal? Pedig ott laktak a szomszédban, a húsz év alatt legalább egyszer biztosan ránk néztek a szomorú szemükkel, legalább egyszer biztosan meséltek volna, ha nem lépünk vissza a lakásba induláskor.

Mit is mondhatnék? Hogy sírtam, amikor megtudtam, hogy a szomszédom eldobta magától az életet? Nem lenne hiteles, hiszen nem ismertem. De azt feltétlenül állíthatom, megrendített a dolog és magamba néztem. Kár, hogy tragédia kell ahhoz, hogy megmozduljon a lelkünkben valami.

Döme Barbara