Kóda Aja fák című kötete tizenöt esszében örökít meg humán és nonhumán között zajló találkozásokat, amelyekben a(z idő- és térbeli) távolság ellenére bennünket is részesít. A több mint harminc éve megjelent könyv a mai napig számos új aspektussal bővítheti a növények és állatok felé való közeledésünk módozatait, amelyben Vihar Judit érzékeny fordítása is közrejátszik.
A japán író posztumusz megjelent esszékötete eredeti nyelven 1992-ben látott napvilágot, ebből a szempontból valamelyest kilóg a Paolo Cognettitől Olga Tokarczukon át Eva Meijerig tartó kortárs világirodalmi mezőből, amelyről az elmúlt hónapokban az Olvasat felületén írtam. A tizenöt szöveg, amely 1971 és 1984 között íródott, a maga módján mind ugyanarra fókuszál: Japán fáira és a hozzájuk való közeledés lehetőségeire. Bár a fejezetekben megjelennek referenciális olvashatóságra tett ajánlatok, úgy gondolom, a fák tétje nem a szerző élettörténetének feltárásában áll. Vihar Judit fordítása kiválóan megidézi a laikusnak mondható elbeszélő retrospektív szólamát a gyerekkori emlékektől kezdve az anyaként szerzett tapasztalatokon át az időskori találkozásokig a nonhumánnal. Felsejlenek olvasmányélmények például Krasznahorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003) című regénye kapcsán az ezo lucfenyővel, a hinoki hamisciprussal vagy a kámforfával kapcsolatban, amelyet a távol-keleti szerző perspektívája csak még izgalmasabbá tesz.

Már a kötet első esszéjében elénk táruló dajkafák és a rajtuk növekedő sarjak képe kiszakít az egyirányú, lineáris gondolkodásból, ugyanis körkörös, szimbiotikus viszonyban jeleníti meg az elkorhadt és a fiatal fa közötti viszonyt: „A tönkön egyetlen sudár, erős sarj növekedett. Vaskos gyökereket eresztett a talajba, alatta még tisztán kivehető volt a kidőlt fa korhadó maradványa. Olybá tűnt, mintha a fiatal fa ápolná az öreget. Mintha szeretgetné, dédelgetné, a bendőjében óvná. Száz évvel ezelőtt talán szörnyű lelkiismeret-furdalást élt át amiatt, hogy belőle táplálkozik, mégis neki köszönhető, hogy a tönk is életben maradt vele együtt. Véletlen felfedezés volt, e páros látványa mégis segített eloszlatni azt a keserű utóízt, amelyet az élet és halál végtelen körforgásának nyersesége hagyott bennem, és valami egészen üdítő érzéssel váltotta fel ‒ mintha friss forrásvizet ittam volna.” (14‒15.) Kóda Aja kötetét olvasva a szerzővel együtt csodálkozhatunk rá a növények életének másságaira, amelyeket nem dominálnak nézőpontjának egyedi princípiumai, sokkal inkább egyszerre hozzák közel Japán növényzetének és kultúrájának jellegzetességeit. Ebből a szempontból izgalmas A fák kimonója című esszé is, amelyben a fenyő-, szilva- és cseresznyefa kérgét a különböző anyagokból készíthető távol-keleti öltözékkel állítja párhuzamba. Mindennek ellenére a szövegek mozgatórugójává nem az egzotikum megjelenítése válik, ugyanis Kóda Aja egyetlen esszéjében sem veszíti el a fókuszt: írásainak tétje szoros értelemben véve a fákkal való találkozások megörökítésében áll, amely úgy válik személyes kapcsolódássá, hogy közben nem rekeszt ki bennünket, olvasókat, épp ellenkezőleg a megfelelő írásmódot keresi, amellyel képes bemutatni, mi minden történik ember és nem ember efféle közelségében.
A fák asszociációi bepillantást engednek a japán ökoszféra transzkulturális vetületeibe, olyan affektív és korporális tapasztalatokat rögzítve, amelyekben nemzeti identitástól és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül mindannyian egyaránt osztozunk. A korábban emlegetett esszében a kimonón túl a testfelület válik egy másik olyan médiummá, amelyen keresztül Kóda Aja plasztikussá teszi a kérgüket vesztő fák felépítését: „A japán babérmeggy, a koreai faggyúfa, a keleti platán, a hegyi kamélia és az álkamélia is ilyen, hámló »bőrük« van. Akadnak, akik nem kedvelik őket: foltos megjelenésük sokak szerint tisztátalannak hat. Nem mondhatom, hogy én különösebben élvezem a látványukat: az elváló kéreg, amely még kétségbeesetten kapaszkodik a fába, varra emlékeztet. Mégis megsajnáltam őket, amikor a gyökereik körül észreveszem a lehullott kéregcsíkokat, amelyek elvesztették nedvességüket, zsugorodnak, és csendben elenyésznek. Van valami ezekben a kimerült formákban, ami túlmutat szépségen és csúnyaságon, s magával ragad.” (94.) Ez a tapasztalat egyszerre minősül kollektívnek és törékenyen személyesnek, nemes egyszerűségével és érzékletességével nem rekeszt ki az olvasás folyamatában, hanem a lehető legközelebb von a fákhoz, akik téren, időn és kultúrán átívelően feltárulkoznak előttünk.
Kóda Aja kötete nem kategorizál: felszámolja a dichotómiákat, egyúttal érzékenyen megtagadja a humán és nonhumán viszonyában megtestesülő alteritásokat. Mindezzel együtt számos helyen ‒ legtöbbször az esszék zárlatában ‒ rögzíti nyelvének elégtelenségét, illetve az emberi kitettség zavarba ejtő mozzanatait a lucfenyővel, hamisciprussal és babérmeggyel való találkozás pillanatában: „A sérült fák között különös gyászérzet terjengett, amely egyszerre taszította és szögezte oda az embert.” (142.) A fák olyan üdítő olvasmány az őszi lombhullás idején, amely képes felhívni a figyelmet esetlenségeinkre és fogalmaink hiányosságára, miközben teljes valójukban tárja elénk egy szigetország erdőit, lajstromba véve annak minden dicsőséges, gyönyörködtető és félelmetes egyedét.

Kabai Henrik

(Park Könyvkiadó, 2026)