Kedvelem a beszédes településneveket. Ilyen-olyan vár, efféle-afféle szerdahely – a helyiség nevének hallatán máris beindul a fantáziám, és elképzelem magam előtt a települést, de legalábbis egy kisebb részét, mielőtt – ha kell – kutakodni kezdek a világhálón jellegzetes városképfotók után. A módszer többnyire bejön, bár egy szabályt betartok: egyszótagos településnevekhez inkább nem asszociálok semmit. Néha két szótagosokhoz sem – példát nem kívánok felhozni.

Kétszer viszont nagyon melléfogtam. Az első úgy tíz éve történt – Nagybecskereken találkoztunk ottani író (és nemcsak) barátainkkal. Kisebb, kevésbé nyüzsgő helyiséget képzeltem el, és nem is néztem utána, ezért az egykori Torontál megye székhelye méretein meglepődtem – nem egy hetvenötezres városra számítottam. A másik téves megítélésem Pozsonyligetfalué volt. Pontosan azt képzeltem el, amit hallottam: egy ligetes falut. Valaha az volt, de ma már nem az – a mindentudó internet szerint a maga százötezer lakosával Közép-Európa legnagyobb lakótelepe. (Az internet nyilván nem járt szülővárosomban, Kolozsváron, és nem tekintette meg a százhúszezres Monostori lakótelepet, márpedig Kolozsvár is Közép-Európában van – nem mintha e lakótelep túlméretezettségére bárkinek is büszkének kellene lennie…)

Pozsonyligetfalú tehát egy óriási lakótelep. Amely borzasztó titkokat rejt, melyek közül némelyekre sosem derül fény. A világháború után, de még 1947-ben is itt végezték ki, majd temették jelöletlen tömegsírba magyarok és németek százait.

Géczy Dávid és Udvardy Zoltán Népirtás Pozsonyligetfalun című, nemrég bemutatott dokumentumfilmje ezt a kérdést feszegeti, mondhatni úttörő módon. Hiszen e kérdéssel eddig magyarok nem igazán foglalkoztak, legalábbis a filmben megszólaltatott egyik szakértő, František Hýbl cseh történésznek „nincs tudomása arról, hogy magyar állampolgárok valaha megjelentek a prerovi vagy olmützi emlékműveknél”. De a helyi – cseh és szlovák – történészek sem tudhattak, pláne nem értekezhettek érdemben a rémtettekről a rendszerváltás előtt, s azután is csak lassú léptekkel haladhatott a földből időnként kiforduló csontok felvetette kérdések pontos megválaszolása. Pedig némelyek tudtak a történtekről, még ha csak töredékeket is. Grendel Lajos már 1999-ben megjelent Tömegsír című regényében utal a szörnyű történetre, bár nem tárgyaltatja ki a szereplőkkel. 2017-ben Bukott angyalok című regényében viszont már többször visszatér a második világháború végén lezajlott pozsonyligetfalui tömeggyilkosság.

Gréczy Dávid és Udvardy Zoltán filmje a XX. század egyik legszörnyűbb magyar történelmi tragédiáját dolgozta fel. A 30. perctől csak erős idegzetűeknek ajánlott (mármint általam nekik ajánlott), csaknem egyórás dokumentumfilmben történészek, túlélők szólalnak meg, és a politikum is képviselteti magát. A film legfőbb erénye lehet, hogy hozzálát a huszadik század közép-európai történelme egyik fehér foltjának a felszámolásához – hatására vélhetően újabb szakemberek kapcsolódnak a kutatásba, és újabb információkat tárnak fel, amikkel ugyan senkit nem lehet feltámasztani, de segítenek a régi traumák feldolgozásában és az újabbak keletkezésének megelőzésében.

Király Farkas