Nagy Koppány Zsolt írása Szentmártoni János Eső előtt hazaérni című verseskötetéről

Kezdjük a külcsínnel: az egyik legjobban sikerült borító, amellyel az elmúlt időben találkoztam. Evezzünk át a tartalomra: a könyv címe is mesteri. (Csatoljunk vissza a külcsínre: tökéletes összhangban a cím és a borító. Sok ilyet még!) És akkor nézzük a verseket!

A könyv négy ciklust tartalmaz (Ez még nem az, Megsokszorozódva, Amikor hazaér, Gombai hó), plusz egy nyitóverset, és olyan okosan széttartó, szerkesztetten sokféle, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét – többszöri elolvasás után aztán az alább részletezett érzetek kristályosodnak ki (a lista természetesen nem végleges, és nem is lezárható; és persze rémisztően szubjektív meg esetleges: hiszen minden vers mást mond minden olvasónak, más érzetet erősít fel, ezért is királya ő a műnemeknek).

Ez a könyv – egyebek mellett – a számvetés könyve: múltidéző és a múltat elengedő, a jelent analizáló és a szükséges helyeken az irányzékot a jövőre fordító versek gyűjteménye. Felkavaró, nehéz versek, amelyek erős, komplex képekkel operálnak: „A szomszéd faluból most népzene fut át, / lihegő hírnök, leültetem, kimérem borát, / megvendégelem, én, az álnok, / s mielőtt tovairamodik, hogy másokat is táncba hívjon, / elszedem a vámot: / jókedvem aranyát, / s csak utána engedem tovább.” Helyenként a lehetséges veszteség torokszorító érzésével dúsítottan idilli: „Ha köd van, mifelénk köd van. / Mintha titkolna valamit e környék. / Békés vidék – de a mélyére nem láthatok. / Begubózva élek itt: / szökött fegyenc, kiugrott veterán.” Vagy: „Jólesik most ez az este. / Kicsapom magam a kertbe. / Megállítom azt, / aminek meg kell állni, / szeretek a nap végével / elbabrálni.” A gazda – bizony – bekeríti házát, és jól teszi, mert kívül-belül leselkedő veszély elől kell visszahúzódnia: emberi mivoltunkra lesnek veszélyek és csapdák mindenütt.

Megidézi – tételesen is – a mestereket, ami önmagában erény manapság, mikor a szerzők óvatosan hallgatnak tanáraikról, és fütyörészve másfelé néznek, ha kérdés éri őket ez ügyben, nemhogy vállalnák: kiknek hálásak. Szentmártoni János listája impozáns ebből a szempontból is, és méltó módon idézi meg Oláh Jánostól Király Lászlón és Kovács Istvánon keresztül Arany Jánosig irodalmunk nagy alakjait. Finoman intertextel is, de épp csak annyira, hogy az olvasó szíve jólesően elmelegedjék, egy pillanatra talán felismerve – de menten tova is ringva – a máshonnan ismert sorokat: „Nem akar más lenni, csak önmaga, / s tán lenne hozzá még pár szava, / néhány dal, na meg ez a költemény. / Nem csábítja lidérces, messze fény”. A szerzőnek sikerül az alkalmi verseket is igen magasan elemelni az eredeti fogantatási kontextustól – nézzék csak, hogy kezdődik az Irodalmi Jelen 20. születésnapjára írt Két alak a domboncímű vers: „A domboldal tisztásán két alak. / Lassú séta hullámán ringatóznak. / Az egyikük mindig fehér, a másik csak fekete ruhát visel. / S bár a távolság miatt semmit nem hallhatok, / hogy súlyos témáról beszélgetnek, / afelől nincsenek kétségeim. / Tán Isten és az ördög ad egymásnak / itt randevút időnként. Nem csodálom: / jó a levegő, s olykor ki-kimerészkedik / a fák közül egy-egy őzbak.”

És mikor mindezzel eltelnénk, és a recepció is erőteljesen elindulna egy irányba, megjelenik a címben idézett szavakkal tételezett erő is: „Hát nem, kedves barátaim, / én nem alkuszom. / Ha meg is kerültem a Földet, / vagy ha el sem indultam, / akkor is ünnep lesz a vége! / Még nem tudom, hogyan s miképp, / de észre fogjátok venni, észre.”

Tudatosan összerakott, építkező kötet az Eső előtt hazaérni – nem a költőt építi, hanem a költői brandet; átgondoltan, finoman mélyítve, szimpatikus-magabiztosan, erőteljesen és megkerülhetetlenül. Egy jól kirajzolódó beteljesülésű folyamat jelentős mérföldköve.

(Magyar Napló – Fókusz Egyesület, 2024)