Nagy forgalmú reptereken már adódott hezitálás abból, hogy egy utasnak neme szerint nem csak egy útlevele lehet/volt/van/lesz, hiszen az anyag megmaradásának és átalakulásának törvénye szteláris univerzumunkban, valamint biológiai létünk sokszínű virágoskertjében a személyes változatosság formáival is megnyilatkozhat, úgy, hogy abban a jó öreg Darwin mester származástani eszmefuttatása is itt-ott jelen van. Az ember tökéletesítése még nem bevégeztetett, valóságunk egy átmeneti stádium csupán, ma ez itt a világhatalomra törő huncut, mindenevő emlősök előszobája, amelyben a négykézlábról könnyebb volt homo erectusként kétlábra felállni, mint egyenes gerinccel ma végig leélni egy tisztességes életet. Humanoid fajunk a fejlődése lépcsőfokain határozott lendülettel indult el felfelé, s mára lifttel mássza meg a kultúrvilág szédítő eszmei magasságait, messze hagyva kőkort, bronzkort, biztosan szökdécselve a célként megjelölt angolkór felé. Ezért, lépést tartván az idő változó kihívásaival, egyre nyíltabbá váltak szemérmesen rejtegetett állapotok, amik elképesztő nanotechnológiás módszereinknek köszönhetően némi-nemű nemi átalakítással tovább formálhatók lettek, az új helyzet pedig egyéb sürgős részletmegoldásokat feltételez infrastrukturális technológiánkban és megvalósításainkban egyaránt. Tekintettel arra, hogy immár újra kell értelmezni az Ádám–Éva primitív, avíttá vált, kultúrkor előtti fogalom- és álompár kapcsolatát, a helyzet szellemi-tudati átalakulása a környezeti újításokat is elengedhetetlenül megköveteli. A közszolgálatú mellékhelységek klasszikus megnevezése, ami eddig angol nyelven a „Men–Women” kifejezésekkel hosszú időn át egyértelműsítette igénylői számára a hovatartozás, az eltévedhetetlenség, a biztos, gyors megoldás és megkönnyebbülés dilemmáját, mára túlhaladott lett, és így az új helyzetekre új megoldásokat kell találni. Gondolom, a szituáció egyszerűsítése szempontjából ezúttal megfelelőbb lehetne az angol helyett a német nyelv bevetése, mivel immár nemcsak két mellékhelyiségre lesz szükség, hanem háromra, amit igen praktikusan lehet a németben rendelkezésre álló „Der–Die–Das”, hímnem–nőnem–semlegesnem háromlábú névelőkkel jelezni a három ajtó fölött. Bár vannak olyan hangok is, amelyek szerint még egy negyedik típushely bevezetésére is fokozott kívánalom volna, amit az első háromba nem illeszthető személy vehetne igénybe, vagyis olyan, aki se nem férfi, se nem nő, se nem a kettő, hanem valami egészen más. Ez estleg egy nagy „A” betű felbiggyesztésével, az „Andere” (másfélék) szektájának szükségleteit könnyíthetné meg.

Persze a helyzet nem oly egyszerű, mint ahogy első pillantásra tűnhet. Hiszen, ha alaposabban szemügyre vesszük a felkínált lehetőségeket, a legtisztább eset nyilván az, amikor egy rövidhajú férfi a „Der” feliratú „hímnemű”, vagy egy hosszúhajú hölgy a „Die” „nőnemű” ajtón lép be. A „Das” bejáratot egyelőre fölösleges is vizsgálnunk, hiszen azt – semlegesnemű terület lévén, mint Svájc – békés szándékkal bárki halandó igénybe veheti, főként, ha még tükörbe nézve sincs tisztában azzal, hogy miféle előjelű is ő valójában.

De vizsgáljuk meg módszeresen, mi történhet az első ajtónál? Természetesen a látszat csalhat, mert a rövidhajú úr lehet akár nő is, így helyzetével illetlenül visszaél, hiszen neki, férfi megjelenése ellenére, jogosan, a női mosdót kellene használnia. Ahol viszont már bent van, mondjuk, egy női kinézetű férfi. Na már most, ez így, enyhén szólva zavaró lesz. Viszont kintről tekintve, mégsem lehet semmit rosszallni, hiszen az igazság csakis bent a fülkékben, a konkrét helyzet élő gyakorlatában dől majd el. Vagyis, hogy nő-e az a férfi, vagy a nő is férfi, netán tényleg nő, vagy esetleg mégis férfi, és a nő is nő? Vagy mindkettő mindkettő. A folyamat előállhat oly változatban is, hogy a helyiségekbe kizárólag csak férfialakok toppannak be, mert azoknak a fele akár könnyen nő is lehet, akik eszerint helyesen, jó helyen járnak; aztán ez érvényes fordítva: nem lehet kivetnivalót látni abban sem, ha mindenhova nők nyitnak be, hisz jogosan használhatják a férfi részleget is, ha már nő létükre – ők férfiak. Na de mi lesz akkor, ha „hagyományos típusú férfi” nyit be abba a női jelzésű térbe, amit éppen akkor, valóban „hagyományos típusú nő” vesz igénybe? Ez maga a felháborító tett, szándékos provokáció, szexuális aberráltság, feljelentést érdemlő közerkölcs elleni cselekedet, hacsak nem igazolja ott, személyi igazolvánnyal (egyértelműsítettel) vagy útlevéllel (egyértelműsítettel), netán tetthelyi orvosi vizsgálattal, hogy ő bizony jó helyen járt, kiváló nyelvismerettel rendelkezik, és érti a „der–die–das” tartalmi lefedettségét, aminek hiánya főként a műveletlenebbek körében okozhat időnként zavart. S mire a szorongásokkal teli testhelyzet az érdekeltek számára áhított megkönnyebbülést hozna, addig a szomszéd helyiségben, a „das”-terület minden gond nélkül invitálhatja vendégeit, hisz eleve tudják, hogy bárkiről is legyen szó, semleges területen, a senkiföldjén állva, övék a megkérdőjelezhetetlen cselekvő szabadság. S miután szemre amúgy sem állapítható meg igazából, hogy kinek a külsőjében miféle előjelű belsője bujkál – az ilyet jobb esetben is csak az önhordó személy tudhatja –, ettől fogva bárki bárhova benyithat, bevonulhat, bekukkolhat, a tényleges jogosultsági állapot nagy valószínűséggel mindörökre tisztázhatatlan marad. A sok átfedést és dilemmát elkerülendő, azért mégis lehetne egy olasz nyelvi variánssal is próbálkozni, csupán egyetlen helyiséget biztosítva, egyetlen táblával mindent lerendezve, amin ennyi áll: „Tutti”.

A genealógiai rejtély valóban elmekápráztató. Ahogy a helyzet ismeretlen jövőt sejtetve ível át fejünk fölött, valami egészen mást sugallva, mint amit réges-régen üzent a csendes meditáció perceiben, estéli harangkonduláskor, az illatozó rétre felfeszülő eső utáni szivárvány.

Árkossy István