Igaz, hogy a koronavírus-járvány ötödik hullámának sűrűjében járunk, a nyilván hamarosan kezdődő hatodik hullám előtt, mégis oly valószerűtlenül békebeli ez az alkalom. Pécs sétálóutcájának egyik éttermében üldögélek, a farsangi időszak derekán, és két kipróbált barátommal ebédelek. Vagy inkább lakomázom? Előételnek helyben sütött sajtos minipogácsák érkeznek. A tyúkhúslevest kétliteres tálban hozzák, aranysárga és sűrű, megáll benne a merőkanál. Aztán harcsapaprikás következik kapros-túrós galuskával, valamint rántott hal mézes bundában, tejfölös uborkasalátával. Ami a desszertet illeti, a vaníliasodóval bőségesen lelocsolt, mentalevéllel díszített mákhabos palacsinta igen számottevő mulatság. Az egész menühöz pedig szűretlen búzasört iszunk, a felhabzást megakadályozó rizsszemekkel és citromkarikával, ahogy azt kell.

Józan maradok: ez a kulináris orgia csak körítés, afféle mágnáskodó díszlet. Ínycsiklandó traktákról, a gasztronómia gyönyörűségeiről sokan feljegyeztek már ezt-azt, ráadásul jóval szellemesebben, mint én. Például a műfaj nagymestere, Krúdy Gyula így ír 1915-ben, Emlékezés a lengyel levesről cím alatt: „A jó eledelekről, pompás ebédekről, emlékezetes vacsorákról, nevezetes levesekről és pecsenyékről, amelyek az ember életében régmúlt időben előfordultak, éppen úgy naplót kellett volna írni, mint a szerelemről.” Majd áttér egy hajdani vacsora részleteire: „A grófnő válla fénylett, mint a régi kis olasz templomban a csodatevő szent kép, és emlékezetem szerint kegyes volt velem társalogni egy régi erdélyi főúrról, valamint felvilágosított, hogy a legszebb imakönyvet Hock Jánoson kívül Orczy Tekla bárónő írta. Ekkor szokatlan nagyságú, dupla üvegből francia ó-pezsgőt öntött poharainkba a házigazda.” És most jön az a mondat, amelynek kedvéért az egész idézetre sort kerítettem: „A kristályban a gyöngyök szinte egy hallhatatlan zene ütemeire, a nagymazur lépéseiben szállongtak, mint a grófné repkedő, elmés szavai.”

Hát igen, kultúremberek esetében a gyomor kényeztetése akkor teljesedik ki, ha a kanál és a villa tányértól szájig ívelő röpködése mellett néhány elmés szó is fel-fellibben. Ami a barátaimat és engem illet, e tekintetben igazán nem kell szégyenkeznünk. Az ebéd előtti órákat a Zsolnay Negyedben töltöttük, a híres porcelángyár területén kialakított városrészben (ez a beruházás 2010-ben, az Európa kulturális fővárosa program részeként valósult meg), valamint a Zsolnay Múzeumban. Ott megtekinthető az a híres váza is, amely csodával határos módon túlélte az 1906-os tűzvészt a milánói világkiállításon – a lángtengerben a magyar iparművészeti pavilon csaknem összes műtárgya megsemmisült. Ezt az egy méter magas vázát a Zsolnay Múzeum 2013-ban vásárolta meg egy budapesti árverésen, 19 millió forintért. Most, evés közben tehát a Zsolnay birodalomban szerzett élményekről társalgunk, meg persze versekről, a történelemről és a közéletről.

Mai tömegkultúránk, ez az amerikanizált gezemice a szájüreg és a has uralmára épül. Minden tévécsatornán reggeltől estig főzőcskéznek, ifjú és kivénhedt celebek recepteket ismertetnek a kamerák előtt, minden napilap és magazin sztárnak kinevezett házi szakácsot tart. Mintha a civilizált emberiségnek egyetlen feladata lenne: kitalálni, hogy „mit főzzek ma”. Miközben rengeteg pénzt, időt és erőt mozgósítunk a bevásárló kosarunk és a hasunk megtömésére, aközben egy morzsányit talán arra is érdemes lenne összpontosítanunk, hogy miféle táplálékot juttatunk az agyunkba és a lelkünkbe.

(Apropó, az ebéd során megtudtam, hogy a legmagasabb IQ-szintű emberek elit egyesülete, a Mensa HungarIQa idén március 5-én, vagyis Hamvazószerda után, nagyböjtben tartja a zártkörű farsangi mulatságát. Ebből is látszik, hogy az intelligencia önmagában nem minden, nem garancia…)

Zsille Gábor