Roppan a talpam alatt az avar meg a sok gally,

  körbe ölel ligeted, szép nevű Ördögorom.

Jó az idő, levegőm friss, kedvem emelkedik egyre,

  tenyerén hord a tavasz, fent, a világ tetején.

Mert csak a négy fal között ne kelljen ülnöm, legalább hetente egyszer ne. Bár egy órára szabaduljak ki meg el a hétfőtől szombatigtól. Nem is tudom, mikor írtam utoljára bármit disztichonban. Mikor láttam legutóbb virágzó mandulafát. S vajon mikor jutott legutóbb eszembe Janus Pannonius.

Holott csak egy rég felhagyott kőfejtőt kerestem. Gazdagrét fölött, a Széchenyi-hegy alatt. A turistautakról és a vasárnapi turistákról nemrég írtam, semmi kedvem tömegbe kerülni. De választás van, mindig van. Csak térkép kell meg elszántság. Vagy csak elszántság. Nincs annál nagyobb szamárság, minthogy: járt utat a járatlanért el ne hagyd.

A mandulafával két utca is dicsekedhetne, kettejük sarkán nevelkedik e gyönyörűség. Nem bokorszerű, mint a környéken bimbózó másik néhány, hanem szép, magas, gondozott. Családtag lehet, csinos különlegesség, törődést kapó egzotikum. Dús virágzat a felhőtlen ég kékségének hátterével – a látvány megállít, és nem csak egy pillanatra.

Janus írja (vagyis a fordítója):

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,

Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.

Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,

Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.

Épp a költészet világnapja van. Lehetek kissé Herkules, esetleg Odüsszeusz. Vagy mindkettő. Vagy kettejüknél is szerencsésebb, hiszen látom azt, amit ők nem. Janus dixit. Bár valószínűleg kisebb gondjuk is nagyobb volt a mandulavirágzás megfigyelésénél. Szamurájokról könnyebben el tudom képzelni. Igaz, ők a cseresznyevirágzás szerelmesei. Pannon-földön ritkák a herkulesek, odüsszeuszok, szamurájok.

Kék ég vagyok, piros-fehér-sárga virág, ringat az ágam a gyengéd szellőben. Háború és béke és irigység vagyok, szerelemlebegés és boldogságillat, korai élet és korai halál. Idén elfagyok. Tán még az éjjel. Színpompás szirmaim letépi a hidegség. És vissza nem ragasztja semmiféle földi vagy égi tünemény.

S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,

Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!

Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,

Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?¹

A tavaszt, azt várom. Vajon a tavasz kire, mire vár? Létezik-e még? Várom az orgona virágát, Szent György gombáját. Az újraéledést.

Nap-éj egyenlőség van ma. Mostantól fél évig több lesz a fény. Kint mindenképp. Kívánom, hogy bent is így legyen. Magamnak, neked – mindenkinek.

Király Farkas

¹A kurzív szöveg Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról című epigrammája.