Titkos tervrajz

Péntek este van, ma már csak olvasni szeretnék, és átgondolni a hétvégémet. Holnap szombat, értékes nap, nem hagyom elvesztegetni. Nézzük először a feladatokat, azok a legfontosabbak. (Hétvégén miért is?) Megírom a párductestű, feszes kis tárcámat, aztán előszerkesztem a kritikarovatom anyagait. A felét már hétközben megcsináltam, a maradékkal vidáman végezni fogok. Jó, ha nem is vidáman, de végezni fogok.

Holnap kötelező kimenni a zöldbe, természetbe, éppen pompás, hogy holnapra van szabadtéri sütögetésre is meghívás, ki nem hagynám. Este még beteszek egy adag mosást is, mert a tűz körül mindenemnek füstillata lesz, ami szalonnázás esetén helyénvaló, de hétfőn már nem lenne illő odőr. Az vasárnap megszárad, másnap már hordhatom is újra a kedvenc kapucnis pulcsimat. Vasárnap kimegyek futni, este pedig hajmosás. A héten ne felejtsem el befizetni a számlákat. Nyár végéig le kell zárnom egy nagyobb lélegzetű irodalmi munkát. Jövő tavasszal szeretnék belevágni az újabb titkos tervembe, már azon is gondolkozom, amikor éppen úgy adódik, hogy nem mindenféle máson gondolkozom elszántan. Napszaki terv, napi terv, heti terv, évszakok teendői, éves tervezések. Tovább is szeretnék látni persze, de ne siessek. Így építkezem a kisebb feladatoktól, tervektől a nagyobbak felé.

„Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre” – ez a mondat Utcaseprő Beppótól származik Michael Ende Momo című kötetében. Utcaseprő Beppo az út jelképes őre és tisztántartója, s nagy bölcsességek tudója volt. Szerettem azt a könyvet, szerettem a szereplőit, a mindenkire ráérő kislányban, Momóban pedig szerettem volna magamra ismerni.

Beppo szavait megjegyeztem, gondoltam, hasznos segítség lehet majd, amikor elbizonytalanodom mindennapjaim labirintusában. Később sok embertől hallottam különféle képekben megjelenítve ugyanezt a tartalmat: a lábad elé nézz, belátható távolságra. Hát persze, mert a lépcső teteje ködbe vész, ha túl nagynak tűnik a feladat, az össze is roppanthat, vagy legalábbis megijedhetünk tőle. Hogy nem tudjuk megugorni. Hogy nem tudunk az oromra felmászni. Így pedig, araszolva, kicsiny léptekben, de állhatatosan előre vagy felfelé haladva egyre közelebb kerülünk – a mihez is?

Azt hiszem, tulajdonképpen mindegy, minek nevezzük. Ki fényes életnek, ki jólétnek, ki beváltott aranytalléroknak. Ki magához kerül közelebb az út során, ki a másikhoz. Beteljesíti gyerekkori álmát, vagy éppen az út mentén nőnek új álomszárnyak a vállára. Lehet, hogy út közben kap egy megfontolandó ötletet valamelyik szembejövő vándortól, vagy látomása támad, s onnantól kezdve tudja, hogy merre és miért megy. Esetleg rájön, hogy nem is a megfelelő úton halad. Mégis megy, megyünk, haladunk, mert a vesztegelésnél minden jobb. Megyünk a kicsiből, a részletből a teljes képünk felé.

De lehet-e úgy apró darabokból kirakni a mozaikot, hogy nem látjuk (és nem láttuk soha) az egész képet, vagy csak sejtésünk van róla? Hiszen mindenkiben ott él egy titkos tervrajz a teljességről, a teljességünkről, csak megesik, hogy elmosódottnak látjuk a körvonalakat, vagy becsukjuk a szemünket odabent is, és akkor nem látjuk sehogy. De akkor is az úton vagyunk, akkor is forgalomban, sztrádán vagy erdei ösvényen, legyen alattunk szekér, sportkocsi vagy csak a puszta lábunk. Ám annál izgalmasabb a feladat, ha minden hátráltató körülmény ellenére megpróbáljuk. Seprűvonásonként, lépcsőfokonként.

Mirtse Zsuzsa