„A víz mindent lemeztelenített, lecsupaszította a tájat, letépte a föld álarcát.” Tara Menon Víz alatt című regénye barátságot és gyászt, családot és emlékezést, illetve katasztrófákat és apokalipsziseket örökít meg egy olyan emberközeli és sallangmentes nyelven, amely a kortárs világirodalmi szcéna prózai vetületét illetően páratlannak bizonyul. Kigondolt technikákkal a vízfelszín alá buktat, és megtanít az áramlásra bízni magunkat.

Tara Menon első kötete idén márciusban látott napvilágot, fél éven belül pedig már több mint húsz nyelvre lefordították ‒ a magyar kiadás Farkas Krisztina precíz fordításában a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. A Víz alatt mindenekelőtt a traumára és gyászra vonatkozóan tár az olvasók elé egy lehetséges kiutat Marissa szólamán keresztül. A három nagyfejezet (Vasárnap, Hétfő, Otthon) párhuzamos síkokon megvalósuló narrációjával fokozatosan bontakoznak ki előttünk a 2004-es thaiföldi cunami és a 2012-es New York-i hurrikán idején történt események. Kiemelendőek az említett nagyfejezetek előtt álló álomleírások, amelyek előhangként is olvashatóak, ugyanis nagy vonalakban felvázolják a főhősben lappangó emlékképeket és a néhai barátnő tragikus halálát. Ezek az álmok úgy hangulatukban, mint képi megjelenítésükben közel állnak Han Kang Növényevőjének világához: az étteremben ülők elkezdik felöklendezni a 2004-es cunami áldozatává vált Arielle szerveit a Vasárnapnyitányában, míg a második nagy egység elején olvasható álomképben a halpiacon licitálnak a halott barátnő testrészeire. Ezek a groteszk leírások eltérnek ugyan a kötet alaphangjától, mégis kiválóan ábrázolják egy éveken át gyászoló egyén tudattalanjának működését.

A Víz alatt egy másik fontos erénye a párhuzamosan kibontakozó idősíkok által megalkotott késleltetés. Az első egységben a 2004. december 25-én és a 2012. október 28-án zajló eseményeket ismerhetjük meg, ez utóbbiakba azonban szervesen beépülnek Marissa olyan emlékei is, amelyek korábbról származnak. Fokozatosan kirajzolódik előttünk Arielle-lel való barátsága, ezzel egyúttal betekintést nyerhetünk a két család ‒ a megözvegyült tengerbiológus édesapa és a hoteltulajdonos szülők ‒ mindennapjaiba. A már említett álomleírásokból kiderül ugyan, hogy a regény egyik kulcsszereplője halott, ahogyan a számozott fejezetek sem palástolják az Arielle-t ért tragédiát, a körülményekről és legfontosabb részletekről csak a 21. fejezetet olvasva értesülünk: „Mintha nem is hallaná. Egyenesen áll, laza vállakkal. Egy szempillantás alatt elnyeli a tenger.” A regény kulminációs pontja ebben és a környező fejezetekben ölt testet, ugyanis egyszerre tárul elénk a 2004-es thaiföldi cunami és a 2012-es New York-i hurrikán okozta pusztítás. Tara Menon narrációs eljárásai és letisztult képei már az első oldalaktól olvasmányossá teszik a regényt, a történet szüzséjének alkotóelemei pedig világosan és találóan illeszkednek egymáshoz. Egy ilyen építőkő a család, gyász és természeti katasztrófa mellett a vízi élőlények izgalmas bemutatása.

A félárva Marissa tengerbiológus szülők gyerekeként költözik Thaiföldre édesapjával, aki az ördögráják megfigyelésével kezd foglalkozni. Kislányként a 2000-es évek elején itt ismerkedik meg Arielle-lel, a hoteltulajdonos szülők lányával, és rövid időn belül elválaszthatatlan barátnők lesznek. A tanévek alatt többnyire a luxusszállodába rendezkednek be, hétvégenként és szünidőkben viszont Marissa édesapjával és annak kutatócsoportjával fedezik fel az Indiai-óceán élővilágát. A meggyőző és részletes leírások a különböző tengeri fajokról egzotikussá teszik a távol-keleti tájat, különösen akkor, ha összevetjük a 2012-es New York-i feljegyzésekkel, amelyekben távolról sem érzékelhető az a biodiverzitás és pezsgés. Az egyik legizgalmasabb passzus az ördögráják párzását örökíti meg, amelynek Marissa és Arielle is a szemtanúi lehettek a katasztrófát megelőző napon: „Egy hím hamarosan egy fiatal nőstény nyomába ered, aztán egy másik, majd egy harmadik is követi. Hosszú uszályt alkotnak mögötte, a nőstény pedig elkezdi próbálgatni, mire képesek. […] Végül a nőstény lelassul, és a legkitartóbb hím utoléri. A szájába veszi a nőstény bal melluszonyát, és keményen beleharap. Vér homályosítja el a vizet körülöttük. Amint elég erősen megragadja, a nőstény teste alá fordul, és egybeolvadnak. Lassan süllyedni kezdenek a tengerfenék felé. Az egész aktus mindössze harminc másodpercig tarthat. Gyors birkózás beleegyezés nélkül. A hím elúszik, a fiatal nőstény megkapta az első sebét.” Az ehhez hasonló leírásokban és a különböző fajok aprólékos felsorolásában Tara Menon körültekintéssel és az olvasói figyelmet fenntartva választ jelzőket és színeket, érzékletes képeivel kontrasztot teremt Thaiföld és New York ökoszférája között.

A Víz alatt szerkezetébe a legkevésbé szervesen az intertextuális utalások és a tulajdonképpeni módon beemelt szépirodalmi művek illeszkednek. A már említett, kimunkált szüzsét eredményező építőelemek mellett a legtöbb szöveghelyen nincs funkciója a George Eliot-, Thomas Hardy- vagy Alfred Lord Tennyson-betoldásoknak. Ugyanígy a különböző mottók sem teszik rétegzettebbé az interpretációt, nem nyitnak új értelmezési horizontokat az egyes nagyfejezetek kapcsán. Funkcióhiányuk ellenére nem zökkentenek ki ezek a részletek az olvasásfolyamatból, ez pedig minden bizonnyal a kimért mederben folyó narrációnak és a feszültség gondos fokozásának köszönhető. Ezzel a letisztult, könnyen befogadható, lényegre törő elbeszélésmóddal Tara Menon az idei év egyik legolvasmányosabb regényét ajándékozta világszerte az olvasóknak.

Kabai Henrik

(Jelenkor Kiadó, 2026; fordította: Farkas Krisztina)