A kitartó várakozás meghozta gyümölcsét: a közszolgálati televízió 5-ös csatornája június végén elkezdte sugározni Csontos János szerkesztő-riporter és Szabó Mihály operatőr-rendező sorozatát, az Írókorzót. Amikor e sorokat írom, pénteken délben éppen a harmadik rész kezdődik, Böszörményi Zoltán huszonöt perces portréja. Igen, az egyes epizódokat péntekenként délben vetítik, majd a rá következő hétfőn reggel 8 óra 40 perckor ismétlik. (A műsorigazgatóságnak ezáltal sikerült bravúrosan elérnie, hogy a munkahellyel rendelkező emberek garantáltan lemaradnak az egészről…) S mivel a sorozat húsz részből áll, egészen decemberig kitart – fél éven keresztül vonulnak fel előttünk a kortárs magyar irodalom alkotói.

Az utolsó rész főszereplője történetesen én leszek: Csontos János jóvoltából bekerültem ebbe a rangos sorozatba. Nem múló hálát érzek János és Mihály felé a beválogatásért, s még inkább a koncepcióért. Ugyanis ezek a portréfilmek nem lakásuk rejtekén mutatják be a szerzőket, hanem a szabadban, életük kedves helyszínein. Vagyis egyfajta szerelmes földrajz ez: a költő, az író elkalauzolja a nézőt néhány szép és szellemileg gazdag helyre, és elmagyarázza, miért kötődik hozzá, irodalmi szempontból miért fontos. Amikor János megkérdezte, hol szeretnék forgatni, gondolkodás nélkül feleltem: Lengyelországban. És lőn: három nap alatt elkészítettük a kisfilmet Krakkóban, illetve a déli határ mellett, a Dunajec folyón tutajozva.

Azért is örültem szerfölött a forgatás külső helyszínének, mert már legalább másfél évtizeddel ezelőtt megfogadtam: soha, de soha nem készülhet velem olyan portréfilm, amelyet a lakásomban forgatnak. Ezt a szilárd elhatározásom nem az ujjamból szoptam, hanem pályatársaim szomorú tapasztalatai alapján szültem. Ha egy irodalmi szerző elegendő időt tölt el a pályán, előbb-utóbb biztosan áldozatául esik a „készítsünk rövidfilmet az otthonodban” című merényletnek. Kiirthatatlan rendezői zsáner, hogy a költőt-írót könyvespolca elé ültetve kell beszéltetni. Ám ennek nagy ára van. Lackfi János már 1998-ban figyelmeztetett, mert akkoriban járt nála egy tévéstáb: el nem tudom képzelni, mekkora felfordulással jár egy filmforgatás. Ugyanabban az évben Hubay Miklós is sóhajtozott, mert József Attila utcai otthonát feldúlta egy filmes csapat.

Az új évezred hajnalán újabb és újabb keserű beszámolókat hallottam. A stáb tagjai berontanak az író lakásába, ahol korábban soha nem jártak, és ötletszerűen elkezdik átalakítani azt. A rendező tíz másodperc alatt kitalálja, hogy a bútorok szakmailag nincsenek a megfelelő helyen. Szekrényeket, polcokat, asztalokat helyeznek arrébb, vajmi kevés finomsággal. Bella Istvánnál kérdezés nélkül, önkényesen áttolták a féltonnás zongorát a nappali egyik sarkából a másikba, végigszántva a parkettát. (Bella felesége csak utólag szembesült a kárral, akkor már hiába kiabált.) Balla D. Károlynál a bedugdosott 400 wattos lámpáik kárt tettek az elektromos hálózatban. Deák Lászlónál egy családilag becses szőnyeg szenvedett kárt: valamit kiborítottak rá.

Pályatársaim beszámolóiban rendre felbukkanó szókapcsolat: kérdezés nélkül. A tévé részéről valaki telefonál, és utasító hangon közli, hogy ekkor és ekkor érkeznek. Nem kérdezi meg, hogy a tisztelt költőnek megfelel-e az időpont… A lakásba betódul a stáb: öt-hat ember, de közülük kettőről egész idő alatt nem derül ki, mi a feladatuk. Szétszóródnak a lakásban, és kérdezés nélkül rágyújtanak, telefüstölik a konyhát, belehamuznak a fürdőkádba. És az is általános panasz, hogy a riporter nem készül fel tisztességesen az adott szerző életéből, munkásságából – közhelyes kérdéseket tesz fel, és nem rezonál az interjúalany mondataira, nincsenek visszacsatolások; csak kényszeresen fölmondja az előre legyártott paneleket. Nos, Csontos János és Szabó Mihály esetében mindez nem így történt, örök hála nekik. Ezért is érdemes nézni az M5-ön az Írókorzót.

Zsille Gábor