1. A szóvicc csoda. A magyar nyelv csodája. Nem is vicc, szójáték. Nemes játék, versengés a múló nyelvidővel, annak legyőzése. Micsoda hagyományai vannak! Micsoda művelői! És talán az egyetlen nyelvi jelenség, amelyik a társadalom minden szegmensében nem csupán képviselteti magát, hanem lelkes követőkre, és persze művelőkre is talál. Egyformán. Ach, mily demokratikus, ach, mennyire mindenkié! Szinte csoda, szinte nélkül, persze. A szójáték megmutatja, milyen hajlékony, pompás teremtés a mi szép magyar nyelvünk. Élete során mindenki szóviccel, vannak, akik többször is. Külön csoportok alakultak a közösségi médiában, és csak ontják, ontják a szellemesebbnél szellemesebb szóvicceket. Szóvicceket szőnek. Szőviccelnek, ugye. Magam is lelkes látogatója vagyok ezeknek a fórumoknak, és úgy, de úgy tudok kacagni, hogy a könnyem is kicsordul. Megmutatom a családomnak, együtt nevetünk hahotázva. Mit csinál a kecske, ha elfogy a vajaskenyere? Mekken még egyet. Hát nem csodálatos? A hasam fogom, komolyan. Hiába, a magyar szellem legyőzhetetlenségét nem hősies (de sajnos többnyire vesztes) háborúink és forradalmaink jelzik, hanem a nyelvünk, sőt nyelvünknek a szóviccelős része. Bizony, éke ez a nyelvnek mint olyan(nak). Beszélek néhány idegen nyelvet, és nem mondom, hogy ott is nincs mód a szellem efféle röptetésére, de meg kell hagyni, hogy olyan lehetőségtárház nyelvi humorice, mint a magyarban, sehol sincs. Sőt, egyik-másik nyelvben kifejezetten bénán ülnek a szóviccek. Nem ütnek, csak ülnek, azt is bénán, mint ahogy ez a megfogalmazás is mutatja, nem lehet minden szóviccünk remekmű. Mely nyelv merne tehát versenyezni véled, kedves magyar nyelvecske! Óvja Isten a szóviccek remek művelőit, a derék rappereket, költőket, és persze a szavak nyakát tekergető egyszerűbb népeket is. Nincs szebb, jobb a szóviccnél!

2. Nincs a világon undorítóbb dolog a szóvicceknél. A szellemi igénytelenség és sivárság legmélyebb bugyra az, amikor valaki kínjában már szóviccekre fanyalodik, már csak arra futja neki. Miért nem lehet a gondolatot normálisan kifejezni? Annyi fontosabb dolog van, amiről és amivel beszélni kell, mint a nyelv felszínének e nemtelen kapargatásával elérhető, kétes örömök hajkurászása…! Ismerek olyan embert, aki rögtön üt, ha szóviccet hall. Nincsenek sokan, de állíthatom, a legintelligensebb (és legerősebb) ismerőseim ők. Nem is mernék humorizálni a nyelvvel a társaságukban. Mert sajnos – éppen szellemirestség természetű végtelen igénytelensége miatt – a szóvicc könnyen jön. De könnyen is megy, a feledés homályába bele, oda, ahová való, oda bizony! Kinyitok egy könyvet, elindítok egy számot a Spotify-on, de amint meglátom vagy meghallom az első nyomorult és szánalmas szóviccet, repül is a könyv a kukába, a számról pedig lekopik a szívecske menten. Hogy lehet valaki ennyire felszínes, igénytelen szardarab, hogy szóviccel fejezze ki a gondolatok végtelen mélységét?! Na persze, akinek csak szóviccre futja, nincs ott mélység, kérem, csak bőrfelszínkapargatás, lehulló apró szócafatok, elvakart gennyedések. Végtelenül undorít és felháborít minden szóvicc, pedig csak egy szabályt kéne betartani: az első három dolgot, ami először jut eszünkbe, nem mondjuk ki. Kivárjuk a negyediket, az lesz a jó. De a ma embere nem ezt teszi, inkább megtömi az életét, a mindennapjait, a mondatait idétlen és ostoba szóviccekkel. Mi lesz veled így, magyar nyelv? Mert az egy dolog, hogy a sok ember zsírosan fénylő pofával szóviccel, nem is sejtve, hogy ugyanezt előtte már százak elsütötték… de el fogsz veszni, nyelvecske, kivész a mélység belőled, suta leszel és ostoba, mint a nemzetközi angol. Halál a szóviccekre, és ez a minimum, amit mondani lehet!

Kezit csókolom, szép, friss véleményeink vannak ma, tessen csak nyugodtan választani, amelyik a kedvére való… ha mindkettőt elviszi, adok rá kedvezményt.

Nagy Koppány Zsolt