Irodalmi pályázók gyakran szembesülhetnek azzal az ijesztő, sőt első alkalommal legyűrhetetlennek tűnő feladattal, amit az űrlap egyik fontos címe állít eléjük: A megvalósítandó mű szinopszisa. Egy rutinos próza- vagy drámaíró, gondolom, még némi motivációt is kap az egyértelmű felszólítástól. Szinte magam előtt látom az eltökélt regényírót, amint tömörítésre, kiemelésre, poénok le nem lövésére, frappáns megfogalmazásra fókuszál, és könnyen lehet, hogy kreatív energiái előtt egyenesen új kihívásként jelenik meg ez a (kis)prózai feladat.

Szívesen megmutatnám azonban annak az ifjú költőnek az arcát, aki legelőször szembesül a teendővel. Mondom, megmutatnám, de tulajdonképpen magam is kíváncsi lennék rá. Hiszen kollégák, tanítványok esetében körülbelül második rácsodálkozást tapasztalhattam meg eddig; a magamét, ami igazi első volt, elmulasztottam megtekinteni a tükörben. Pedig igen emlékezetes lehetett volna – az élmény így is az maradt. Zöldfülű tollforgatóként még ahhoz is nehezen vettem a bátorságot, hogy valahol megpróbálkozzam a pályázással, aztán mikor kiderült, hogy előre tudni akarják, hogy mit fogok írni, földbe gyökerezett a lábam. Arra gondoltam, hogy ez most az a bizonyos fogós kérdés, ahonnan legtöbben vissza fognak fordulni, velem az élen. Én, aki még az alkalmi költemények műfajában sem hittem, azok létrehozását is szinte lehetetlen küldetésnek tartottam, sokáig csak meredtem a kitöltendő részre. Aztán habozva, körülményeskedve, szinte szégyenlősen, elkezdtem felfedni az addig babonásan titkolt verstémáimat, ábrándjaimat, tartalmi és formai törekvéseimet. Még az arcom is belevörösödött, pedig csak általánosságként hangzottak az ígéreteim, egy tapasztalt kurátor simán azt mondhatta volna, hogy ez sajnos kevés lesz, kislány. Lehet, hogy mondta is. Már nem emlékszem az eredményre, csak arra, hogy akkor tudatosult bennem: nem elég csak úgy írni bele a világba; ha az ember kötetet tervez, netán még támogatást is igényelne rá, tudatosnak is kell lenni.

Ez már nem poétikai kihívás, sokkal inkább önismeret, gyakorlatiasság, tervezés kérdése. Mégis: igazi költői próbatétel. Soktényezős, (egyelőre) fikciós elemeket tartalmazó, többféleképpen értelmezhető, mégis konkrét művet hoz létre az alkotó. Mert egyfelől el kell határoznia, hogy az elkövetkező időszakban (tíz hónap, egy év, három év stb.) verset fog írni. Másfelől: gyakran. Aztán meg: ezek mindösszesen kiadnak majd egy kötetet. Vagy valami ahhoz hasonlót. Azt komoly emberek elolvassák, értékelhetik. Vállalni kell a felelősséget. De még ezek előtt: ki kell találni, hogy miről ír, milyen formában, s talán még azt is, hogy mi célból. Valahol ezen a tájon kezdenek szorítani a gyomorkörnyéki görcsök. Persze, teljesen érthető a leendő megrendelő részéről, hogy tudni akarja, mire fizet ki pénzt, mit várhat cserébe, mennyire komolyan vehető a partner. A fiatal költő pedig minden addigi bohémságát sutba veti, és nekilát ennek az egészen újszerű munkának.

Emlékszem, amikor először teljesítettem egy ilyen megpróbáltatáson, rengeteg szorongás, kérdés, bizonytalanság kísérte végig az időszakot. Elfogadták ugyan a tervemet, de mi lesz, ha nem lesz meg annyi vers, ha nem olyan témákban akarnak születni, ha közben egy teljesen más koncepcióm alakul ki, ha nem fog tetszeni… Miután elfogadták a beszámolómat, a megkönnyebbülés mellett egy furcsa, Stockholm-szindrómára emlékeztető tünet is bekapcsolt: azt éreztem, hogy ez a munkamenet-dolog valahogy mintha meg is könnyítette volna a haladásomat.

És egyre inkább ezt érzem az utóbbi időben: ha előre kitalálom, legalább nagyjából, hogy milyen könyvet szeretnék megírni, a „találomra” érkező versek is megtalálják a maguk helyét. Ha megjelölök öt ciklust, szinte biztosan valamelyikbe illeszkedni fog az új darab. Ez is egyfajta varázslat. Másfelől arról is meggyőződtem, hogy a bírálók is emberek, többnyire érzékeny művészek, és pontosan értik egy költő működését. Nem feltétlenül arra kíváncsiak, hogy mennyire rigorózusan tartotta be valaki a munkatervét, hanem hogy a végeredmény minőségi munka lett-e, hogy az illető komolyan vette-e magát mint alkotót. Bízom benne, hogy az egy-két kilógó verset ők is meglepetésként olvassák.

Farkas Wellmann Éva